A románok jó fejek

2013.10.08. 15:01

Egy majd harminc évvel ezelőtti hétvégi kirándulást leszámítva nem jártam még Erdélyben. Bár tudtam, hogy bővelkedik természeti és építészeti látnivalókban, kicsit tartottam tőle - feleslegesen.

Magam sem értem, hogy történhetett, hogy Erdély szinte teljesen ismeretlen maradt előttem, miközben már száz ország meglátogatásán vagyok túl. Tudtam persze, hogy csodaszép kincseket rejteget, de valahogy mégsem éreztem sürgető vágyat, hogy felkeressem. "Tartogatom arra az időre, ha nyugdíjas leszek. Amikor már nem bírom a hosszú repülőutakat, a sátorozást, a nomád körülményeket" - válaszoltam, ha valaki azt firtatta, miért nem utazom oda.

De ha mélyen magamba néztem, volt két másik ok, ami visszatartott. Egyrészt egy 1985-ös, meglehetősen nyomorúságosra sikerült hétvégi kiruccanás a feketetói vásárra, amely az első és mindeddig egyetlen romániai utazásom volt. Elsőéves egyetemista voltam, nulla rutinnal, nem készültem fel a látnivalókból, mentem a nagyok után. Mindössze a hosszú vonatozásra, a szakadó esőre, a sárdagasztásra és a szürke, nyomasztó hangulatra emlékszem.

Másrészt talán túl sokáig, túl erősen sulykolta itthon a média, hogy Erdélyben a románok mennyire nem szeretik a magyarokat, és mintha tartottam volna attól, hogy barátságtalanul fogadnak. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Vidám temető

Egyszer csak úgy alakultak a dolgaim, hogy egy vasárnap rádöbbentem, van öt szabad napom, akár el is utazhatnék valahova. Repülős utat már nem volt idő szervezni, de egy autós körút szóba jöhetett - és akkor beugrott Erdély. Egy vasárnap este is nyitva tartó könyvesboltban beszereztem egy útikönyvet, és hétfőn reggel nekivágtam. Ennyire felkészületlenül még soha nem indultam útnak, azt se tudtam, pontosan hova tartok. Hétfő éjszakára azért lefoglaltam egy szobát, remélve, nagyjából odáig jutok el az első nap végére - aztán minden este megterveztem a következő napi programot, és lefoglaltam a következő éjszakai szállást.

Régi kapu felirata Kalotaszegen (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

Nyilvánvaló volt, hogy öt nap alatt a látnivalók töredékét fogom csak látni. Hogy ne kapkodjak ide-oda, úgy döntöttem, az egyik "csücsökből" indulok el, és az első ismerkedő utazás során az északnyugati részt járom be, nagyjából a Szatmárnémeti - Máramarossziget - Gyulafehérvár - Nagyvárad által behatárolt területet. Aztán majd a következő utak során jöhet a többi látnivaló.

Meglepően gyorsan és egyszerűen átjutottam a határon. Szatmárnémetiben kicsit körülnéztem a főtéren, majd elintéztem a praktikus dolgokat. A pénzváltóban a fiatal hölgy román volt, de meglátván az útlevelem, mosolyogva mutatta, várjak egy percet, és már hívta is a magyar kolléganőjét. A benzinkútnál is pont egy román hölgyet fogtam ki, aki láthatóan nagyon igyekezett, hogy csekély magyar szókincsével minél kedvesebben szolgáljon ki. Mi a szösz? - csóváltam a fejem. Itt mintha csak azért is barátságosak akarnának lenni.

De nem volt sok idő a töprengésre, már gurultam is tovább Nagykároly felé, ahol a régi lovagvárakra emlékeztető Károlyi-kastélyt néztem meg, majd Szaploncán álltam meg, amely vidám temetőjéről híresült el. A temetőkre oly jellemző szürke, búskomor hangulat helyett a harsány, egyforma kékre festett szaploncai fejfák már a kapuból derűt, vidámságot árasztanak.

Stan Ioan Patras, helybéli lakos az 1930-as években kezdte kipingálni a fejfákat az elhunytak életét, munkáját, vagy éppen haláluk körülményeit bemutató képekkel, versekkel. A mester 1977-ben bekövetkezett halála óta egyik tanítványa folytatja a hagyományt. Mindegyik fejfa egyedi, bár bizonyos motívumok - mint a házimunka, mezőgazdasági munka és alkohol - gyakran ismétlődnek. Némelyik rajzból egyértelmű a halál oka (rosszkor érkező autó, vonatbaleset), más képek inkább talányosak. A képekhez rövid verses rigmusok szolgálnak magyarázatul, de mivel románul íródtak, nem értettem őket. Néhányat azonban itt elolvashatnak.

A szaploncai temető kék fejfái (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

Román vendégszeretet

Lassan besötétedett, úgyhogy aránylag jól saccoltam: estére épp megérkeztem a Máramarossziget melletti Vadu Izei településen lefoglalt szállásomra. Azaz először csak a faluba, mert a panziót sehogy se találtam. Egy bácsit szólítottam meg, aki nem tudta elmagyarázni, hogy kanyarogjak, de mutatta, hadd üljön be az autómba, majd odairányít.

Amikor beült az autóba, eszembe jutott, hogy bizonyára fogyasztott aznap este pár pohárkával. Átfutott az agyamon, hogy talán nem is a panzióhoz fog irányítani, hanem inkább hazaviteti magát. Gyanakvásom ismét csak hiábavaló volt, néhány perccel később már a panzió előtt álltunk.

Nagyon kedves román család fogadott, megmutatták a szobámat, amelyben láthatóan valamely családtag lakik, amikor nincs vendég, mert a szekrények tele voltak ruhákkal, a falak családi fotókkal, a fürdőszoba piperecikkekkel. Engem ez nem zavart, annál inkább a korgó gyomrom. Megkérdeztem, tudok-e valahol vacsorázni. Térültek-fordultak, és már tették is elém a hatalmas tál forró csorbát (levest), a nagy halom fánkot, mellé az üveg házi szilvapálinkát és az ásványvizet. Másnap reggel derült ki, hogy a pár ezer forintos szállásdíjon felül se a bőséges vacsorát, se a reggeli kávét nem számolták fel, örültek, hogy vendégül láthattak.

Máramarosszigeten a kommunista diktatúrát bemutató múzeumot, avagy ismertebb nevén a börtönmúzeumot néztem meg, és a néprajzi múzeumba is bekukkantottam. Dél felé indulva áthajtottam néhány máramarosi falun, ahol a szép faragott kapuk a legfotogénebbek. Máragyulafalván különleges látnivalóul szolgáltak a házak udvarán a házfalakra vagy éppen a fák ágaira felakasztott színes műanyag és fémedények. Világörökség-vadászként nem maradtak ki az UNESCO listáján szereplő Desze és Dióshalom templomai sem.

A dióshalmi templom (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

Átkeltem a Gutin-hágón, körülnéztem Nagybánya főterén, majd egy kis kitérőt tettem Szék felé. Azt hittem, gyönyörű népviseletes tömegekbe botlok, de csak egyetlen nénit találtam a jellegzetes viseletben, őt rögtön meg is kértem, hadd fotózzam le. Belefutottam viszont egy hazatérő marhacsordába, és bár KRESZ-tanulmányaimból nem rémlett, mi az előírt viselkedés ilyen helyzetben, inkább udvariasan megadtam nekik az elsőbbséget.

Erdély legszebb faluja

Este megérkeztem Kolozsvárra, ahol a helyi magyarok kedvenc találkozóhelyén, a Bulgakov kávéházban kóstoltam meg az egyik specialitást, a túrós puliszkát. Tényleg remek fogás. Másnap körbejártam Kolozsvár nevezetességeit, és Bonchidára is kirándultam egyet, ahol egy romos, de még így is nagyszerű kastély áll.

Késő délután még egy kirándulásra is maradt idő a Tordai-hasadékban. A negyedik nap reggelén a legszebb fényben sikerült körbesétálnom Torockót. A Székelykő drámai sziklája előtt megbúvó település nemcsak gyönyörű fekvése miatt pályázik eséllyel Erdély legszebb falujának címére, de a házak harmonikus sora miatt is. A főutca hófehérre festett házai egységes stílusukat annak köszönhetik, hogy egy 1870-es tűzvész után szinte minden épületet fel kellett újítani.

A két ajándékboltban egy magyar turistacsoport tagjai válogattak, és a nyugdíjas nénik vérre menő alkut folytattak az egyébként is filléres festett kancsóért vagy hímzett papucsért. Egyéni látogató ritkán járhat erre. Akárhova léptem be, az eladók a vállam fölött tekingettek kifelé, kikkel vagyok. Miután nem lépett be mögöttem senki, megrökönyödve kérdezték, hol van a busz többi utasa.

Torockó, Erdély legszebb faluja (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

A hűvös reggeli séta és a rettenetes kávé után Torda felé indultam, a nevezetes sóbányába. A jegyváltás után lebaktattam a lépcsőkön, és a sóból kivájt folyosókon sétálva még nem igazán értettem, mi akkora nagy szám ezen a bányán. Aztán amikor rátaláltam a hatalmas üregekre, nekem is leesett az állam: a föld alatti teremben a sportosabb látogatók pingpongoztak, minigolfoztak, bowlingoztak, a gyerekeknek komplett játszóteret rendeztek be, a lustább felnőttek kártyáztak, vagy épp a szupergyors wifin neteztek. Egy másik üregben hangulatos csónakázótavat alakítottak ki, amely kiváló terep egy kis romantikázásra.

Kulcs a harangozónál

Innen a kalotaszegi falvak felé vettem az irányt, ahol sikerült lefotózni néhány - sajnos már igen ritka - régi kaput és házat. Az útikönyv magától értetődő természetességgel jelzi, melyik faluban kitől lehet a kulcsot elkérni a különleges templombelsők megtekintéséhez, de a gyakorlatban ez nem mindig ilyen egyszerű. Magyarvistán például a harangozónál volt a kulcs, csakhogy ő elment krumplit szedni, és csak késő estére várták haza. Körösfőn is kicsit várakozni kellett, mert a harangozó fent volt a haranglábban, a falu szélén ugyanis épp temetés zajlott.

Magyarvalkó templomába sem sikerült elsőre bejutni, ugyanis a kulcs őrzője, a plébános aznap elutazott. Ahogy tanácstalanul nézelődtem a kapu előtt, egy arra járó kedves hölgy azonnal intézkedett, és átszaladt a templomot takarító nénihez, aki hozta is a másik kulcsot. Mindenképp megéri valahogy bejutni a kis templomokba, mert gyönyörű varrottasokkal vannak díszítve.

Továbbhajtva áthaladtam Bánffyhunyadon, ahol a Nyugaton dolgozó cigány családok egymást túllicitálva építenek hatalmas, amolyan indiai stílusú kastélyokat. Elsősorban a háztetők bádogos munkái versenyeznek egymással, amelyek gyakran tartalmaznak ismert nyugati márkaszimbólumokat, például a Mercedes jelét. A sokszor többmilliós munka időnként felemészti a tartalékokat, és a ház bevakolására, berendezésére nem marad pénz.

Nagyenyeden megnéztem a várat, majd utolsó éjszaka Gyulafehérváron szálltam meg egy tüneményes családi panzióban. Az utolsó nap a remetei kolostort látogattam meg. Ha apácának állnék, keresve se találhatnék ennél festőibb helyet. A drámai sziklák közt megbúvó templom, a muskátlis ládákkal díszített teraszos lakóépületek és a méhkaptárokkal teli kis kert csodás idilli hangulatot árasztottak.

A remetei kolostor (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

Hazafelé még egy városi sétát tettem a szecessziós építészetben oly gazdag Nagyváradon. A határon ismét minden gond nélkül átsuhantam, nem néztek ki belőlem csempészárut, és péntek éjfél körül már haza is érkeztem.

Összességében a látványosságok mellett nekem a legnagyobb élmény a románok vendégszeretete volt, akik kivétel nélkül az átlagosnál jóval előzékenyebbek és segítőkészebbek. Ha odafordultam valakihez, tud-e magyarul, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy egy vállrándítással vagy nemmel elintéztek volna.

Szinte minden román tudott pár szót magyarul. Ha nem értették, mit kérdezek, szóltak a szomszédnak, másik járókelőnek. Ha nem tudták elmagyarázni az utat, lerajzolták. Volt, aki beült az autójába, és mutatta, hogy kövessem. Talán meglepő lesz a párhuzam, de én ilyennel korábban csak Japánban találkoztam, ahol szintén soha nem hagyják válasz nélkül a segítségkérést, mert azzal ők maradnak szégyenben.

Emellett lenyűgözött a természet is, no meg a rengeteg épített látnivaló a faragott kapuktól a szecessziós palotákig. Alig várom, hogy ismét felkerekedjek, tele vagyok tervekkel. Feltétlenül nyélbe ütök egy déli körutat (Arad, Temesvár, Vajdahunyad környéke, amit valószínűleg összekötök Moldovával), és egy Székelyföld-Szászföld kiruccanást. Viszonylag későn kezdtem neki Erdély felfedezésének, de most már nagyon elszánt vagyok, hogy minden zugát bejárjam.

A feketetói vásárról korábbi beszámolónkat itt olvashatja, Kolozsvárról pedig itt írtunk.