Egy kis Ázsia hétórányi autóútra

2014.03.08. 11:01

Itt járt elsőként villamos a kontinensen, itt dördült el az a lövés, amely után kezdetét vette az első világháború, és itt volt a modern kor leghosszabb ostroma, amely több mint tízezer áldozatot követelt. Most békés kávézók, eklektikus városkép és sok-sok kutya fogadja a látogatót Szarajevóban.

A legtöbb európai várossal az a helyzet, hogy ma már pontosan tudhatjuk előre, mire számítsunk, ha odamegyünk, kultúrsokkban hiába is reménykednénk. Kivételt ez alól a két egykori nagy szláv ország, a Szovjetunió és Jugoszlávia egyes utódállamai jelenthetnek. A kettő közül utóbbi közelebb van, és momentán biztonságosabbnak is tűnik, noha ez ugye nem volt mindig így. Sőt Bosznia-Hercegovinából is nemrég zavargásokról és felgyújtott kormányépületekről jöttek a hírek. Ehhez képest a forradalmi hangulat egy-két nap alatt elült, nekem pedig eszembe se jutott, hogy emiatt nemet mondjak, amikor most lehetőségem nyílt egy szarajevói villámlátogatásra.

A bosnyák főváros jó hétórányi autóútra van Budapesttől, és ugyan a boszniai szerb szakaszon belefuthatunk rémes minőségű utakba, gyorsan elfogynak a kilométerek, és annyira nem is vagyunk fásultak, amikor a hegyek között feltűnnek Szarajevó fényei. Mivel éjszaka érkezünk, mindössze annyit látunk a városból, hogy néhány megviselt arcú, középkorú férfi lézeng az utcákon, no meg pár nagytestű kutya, de azt nem sikerült megállapítani, hogy utóbbiak az előbbiekhez tartoznak-e.

Az első, amit napfénynél feltűnik Szarajevóból, hogy mennyire besorolhatatlan építészetileg. Talán még soha nem jártam ennyire eklektikus városban. Egymást váltják az Osztrák-Magyar Monarchia uralma idején emelt, jellegzetesen közép-európai épületek; aztán a két világháború között épült, modern stílusú lakóházak; a szocialista Jugoszlávia dicsőségét hirdető, ormótlan toronyházak – idáig még azt is mondhatnánk, hogy tipikus délszláv város, ám a számos minaret és az óváros török jellegű bazársora alaposan megkavarja a képet. Mindez ráadásul a tengerszint fölött ötszáz méterrel, úgy, hogy a várost impozánsan magas hegyek veszik körül.

Baščaršija, az óvárosi negyed (Kattintson a képre a galériáért!)Fotó: Inkei Berta

Az a tény, hogy a szállásunk a török uralom jegyeit magán hordozó óvárosi negyed, a Baščaršija közelében van, hozzásegít ahhoz, hogy a város legegzotikusabb és legkeletiesebb arcát ismerjük meg elsőként: a rézedényből töltött, törökösen főzött kávét iszogató és vízipipázó helyieket, a dzsámi udvarát benépesítő, lusta macskákat, a véletlenül sem azonos színű és típusú villamosokat, és a földszintes bazárépületeket. Később feltűnik az is, hogy a helyi nők olyan húsz-huszonöt százaléka fejkendőt visel, látunk férfiakat fezben, és időről időre megjelennek a bosnyák hadsereg katonái is, a világ legrondább és legrosszabbul szabott egyenruhájában. Az első egy-két órában tehát Szarajevó mindennek tűnhet, csak modern európai városnak nem, de aztán az összkép kissé árnyaltabb lesz.

A tizenháromezer kóbor kutya városa

A Baščaršijától nyugatra haladva fokozatosan európaibb benyomást tesz az emberre a város, egyre több ismerős brand köszön vissza a kirakatokból, megjelennek a pubok és a felvágós kávézók, de ezeknek van egy kis „exkluzív" hangulatuk, és nem egyszer a tíz-tizenöt évvel ezelőtti Budapest juthat eszünkbe a szarajevói belvárosról. A párhuzamot erősítik a zárt térben cigarettázó emberek, az otthon megszokottnál jóval kevesebb okostelefon és külföldi fiatal, a magyar átlaghoz képest is rosszabbul öltözött emberek - felfogatjuk ezt egy kisebb időutazásnak is.

(Kattintson a képre a galériáért!)Fotó: Inkei Berta

A helyiek valóban nem élnek jól, és ebből nemrég elegük lett: február hetedikén egy iparvárosból, Tuzlából az egész országra átterjedtek a tüntetések, így Szarajevóra is. Mi is látunk kiégett és körbekerített kormányépületet, sőt tüntetést is, amely miatt hazafelé jókora kerülővel jutunk csak ki a belvárosból. A boszniai tüntetések híre bejárta a világsajtót, de egy-két nap után eltűnt onnét, pedig a demonstrációk még nem értek véget, csak napról napra egyre kevesebben érzik úgy, hogy oda kell állniuk a térre. Mostanra csak pár százan tiltakoznak, miközben néhány ügyesebb politikus rájött, a legegyszerűbb úgy kifogni a szelet a vitorlájukból, hogy melléjük állnak: ígéretet tesznek arra, hogy változtatnak a dolgokon - néhány középsúlyú funkcionárius le is mondott -, de aztán büntetlenül folytatódhat a kleptokrácia.

Szarajevó egyébként hiába van fent a hegyekben, mégis érződik, hogy jóval délebbre fekszik Budapestnél: már februárban virágzik a szilvafa, és tele van a város kiülős kávézókkal és éttermekkel, melyek úgy is sokszor tele vannak, hogy nincs több tíz-tizenkét foknál. A napsütés teszi, hogy sokáig nem tulajdonítunk jelentőséget a kutyáknak, hiszen a legtöbbjük a napon heverészik, és ez még nem feltűnő.

Két kutya a gazdátlan 13 ezerből (Kattintson a képre a galériáért!)Fotó: Inkei Berta

Aztán hirtelen ötlettel felkapaszkodunk a várost körülvevő hegyek egyikére: sűrűn egymás mellé épített házak között sétálunk, amikor egyre több magányos, nagy kutya jön szembe. Később tizenkét, az utcán gazdátlanul heverésző ebet számolunk össze egy rakáson, majd hirtelen egy járókelőt kerget meg az egyikük. Mire mi is odaérünk, egy férfi jön ki az egyik kertből, és az izgága kutyát simogatva nyugtatja, amíg elhaladunk mellette. Röviddel később újra ugatást hallok, az előbbi kutya ezúttal egy lány felé rohan, aki gyorsan beszáll a mellette hirtelen megálló kocsiba. Visszafelé inkább egy másik útvonalat választunk, bár a kilátás a hegyoldalból tényleg gyönyörű.

A legújabb adatok szerint tizenháromezer kóbor kutya él Szarajevóban. A folyamat már a város ostromakor elkezdődött, de 2009-ben aztán elfogadtak egy betarthatatlan törvényt, amely arra kötelezte az önkormányzatokat, hogy létesítsenek menhelyeket a kutyáknak, amelyeket mellesleg tilos megölni. Utóbbi tiltásra a legtöbb boszniai városban fütyülnek, ezért állatvédők vidékről még több kóbor kutyát szállítottak Szarajevóba - külföldön leginkább azért nem hallani róluk, mert itt még senkit nem öltek meg a kutyák, ellentétben Bukaresttel. A városban sétálva így a legkülönfélébb helyeken jöhetnek szembe kutyák (sokszor kimondottan nagy testűek), amelyek általában nem bántanak senkit, de azért falkába verődve néha veszélyesek tudnak lenni. Ehhez képest kevesebb kutyaszar van a járdán, mint Budapesten a belvárosban.

Lábnyom helyett lövedéknyomok

A város legújabb kori történelmét három fontos esemény határozta meg: az elsőnek épp az idén júniusban lesz a századik évfordulója. Ennek most még nem látható sok jele, sőt a járdáról eltűnt a Ferenc Ferdinándot meggyilkoló Gavrilo Princip lábnyoma is, melyet a jugoszláv időben még megörökítettek az aszfalton. Most csak egy szerény emléktábla őrzi a merénylet emlékét a Miljacka folyó egyik kis gyaloghídja, a Latin-híd melletti múzeum falán – maguk a bosnyákok sem igazán tudják, hányadán is álljanak a szerb titkosszolgálat támogatta Princippel. Egyébként meg nyilván nem volt szép dolog a Monarchia részéről, hogy annektálta Bosznia-Hercegovinát, de a városképet elnézve Szarajevó nem járt rosszul a csaknem négy évtizedes osztrák uralommal. Hogy mást ne mondjunk, Szarajevóban járt először villamos a kontinensen (1885-ben!), és a borzasztóan elmaradott, hódoltsági települést pár évtized alatt felzárkóztatták Európához.

Az 1914-es merénylet helyszíne (Kattintson a képre a galériáért!)Fotó: Inkei Berta

Szarajevó igazi aranykora azonban a titói Jugoszlávia idejére esett. A két világháború közötti stagnálás után a várost gőzerővel kezdték újra fejleszteni, és a szép évek megkoronázása az 1984-es téli olimpia volt, melynek elhagyatott, szomorú létesítményeiről készült képek nemrég bejárták a világot. A bazárban ma is lehet Sarajevo 1984 feliratú pólót kapni, az olimpiai stadion mellett pedig temető van. A nyolc évvel később kezdődő, és három évig tartó ostrom nyomai sajnos sokkal szembetűnőbbek, mint az olimpiáé: rengeteg kisebb-nagyobb temető látható a város melletti hegyek oldalában, a közintézmények falain emléktáblák jelzik a halottakat, és egy idő után az ember már meg sem lepődik a házfalakon látható golyónyomokon.

11 451-en haltak meg a modern kor leghosszabb ostromában, de a mai, huszonegy-két évesnél idősebbeknek is mind vannak személyes emlékeik a mesterlövészekről, a gránátokról vagy a taposóaknákról, no meg az évekig tartó nélkülözésről. Azóta Szarajevóban újraültették a fákat, melyekkel a lakosság gáz és áram hiányában fűtött, de makacsul tartja magát a helyiek között, hogy az ENSZ a vietnami háborúból visszamaradt segélycsomagokkal próbálta táplálni őket, és olyan betegségek ellen is küldtek gyógyszereket, amelyekre sosem volt példa a városban. Néha azért a városban mászkálva megpróbálok belegondolni, milyen lehetett ugyanezt tenni akkor, amikor a környező hegyekből lőtték a várost a szerbek, de szerencsére ezt ma már nem olyan könnyű elképzelni.

Vajkrém a cukrászdában

Mindezek alapján Szarajevó egy szomorú, megosztott és lehangoló város is lehetne, de nekem nem ez a benyomásom. Bár turistából nem láttam sokat, főszezonban azért jönni szoktak, noha a többségük a többi délszláv országból, Törökországból, a Közel-Keletről és Kelet-Ázsiából. Valamiért a nyugatiak még nem fedezték fel maguknak tömegesen Szarajevót, ám ha valami újabb katasztrófa nem történik a városban, ez csak idő kérdése, és akkor már jóval kevésbé lesz időutazás jellege egy szarajevói látogatásnak. Magára a városra amúgy elég egy-két nap, de a közeli, festői Mosztarral, valamint a tengerparttal együtt egy teljes hétre is elég programot nyújthatnak a boszniai látnivalók.

(Kattintson a képre a galériáért!)Fotó: Inkei Berta

Az ország olcsó, és Szarajevóban sem kell vagyonokat költeni ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Alig ezer forintért például rendkívül laktató és finom csevapot vagy pljeskavicát lehet kapni lepénnyel, viszont a többi délszláv országhoz képest különbség, hogy nem mindenhol lehet sört is kapni melléjük. A kis kávézókon kívül a bazárban látható még pár törökös édességbolt is, mi viszont egy nyugati típusú cukrászsüteményeket és csokoládét árusító üzletbe térünk be. Hamar megtudjuk a minket kiszolgáló Adnantól, hogy alig pár hete nyitottak, nagyjából pont a tüntetésekkel egy időben.

Láthatóan nem tulajdonít azonban a zavargásoknak különösebb jelentőséget, és sokkal szívesebben beszélget a fociról. Tart tőle, hogy az idei focivébére kijutó bosnyák válogatott nem fog túl jól szerepelni, viszont nem érti, mi történt a magyar futballal. Az is kiderül, hogy az FK Sarajevo szurkolójaként amolyan kultuszhősnek tartja Csuhay Józsefet, a Videoton egykori hátvédjét, aki 29 éve azt a gólt lőtte, amely elütötte a városi vetélytárs Zeljeznicart történelme legnagyobb sikerétől, az európai kupadöntőtől. Amikor már indulnánk, mutat nekünk egy doboz magyar Vajkrémet – Adnannak ugyanis mindig ilyet hozott a nagyanyja Budapestről. Úgyhogy nincs más hátra, mint hogy megígérjük neki, ha legközelebb jövünk, hozunk egy dobozzal.