Már megint az Adria? Inkább Lisszabon!

2014.06.27. 21:54

Van, amikor az ember úgy indul egy randira, hogy reménykedik pár kellemes órában, aztán fülig szerelmesen szédeleg haza. Velem is ez történt, amikor júniusban Lisszabonba utaztam egy hétre. A három napig tartó utcabál, a magának kérdés nélkül utat törő óceán és a fazékban gőzölgő tőkehal pont elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjak mással lenni.

– De miért pont Lisszabonba mentek? – kérdezte a kerti hintaágyon ringatózva a húgom.
– Őszintén? Fogalmam sincs – válaszoltam, majd mélyen magamba szálltam, és végiggondoltam: hogyan jutottunk idáig, hogy két nap múlva a pasimmal felszállok egy repülőgépre, ami egy olyan városba visz, ahová sosem vágytam úgy igazán?

Az elmúlt két évben ugyanarra a horvát szigetre jártunk vissza nyaralni. Ha tehetném, lenne ott egy nyaralóm, és abban is biztos vagyok, hogy még visszatérek a titkos szigetre, ennek ellenére szerettem volna már valami újat is látni. Mivel Portugália fővárosában még egyikünk sem járt, viszont vannak barátaim, akik ódákat zengtek róla, egy szürke, lehangoló januári napon egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem két repülőjegyet Lisszabonba június elejére.

Késő éjszaka értünk oda, így már csak egy gyors és meglehetősen szerény vacsorát tudtunk enni, azt is csak a pincérfiú mérhetetlen jóindulatának köszönhetően. Ez volt egyébként az első pont, amelyben az útikönyvek csúnyán hazudtak: éjjel fél egykor már szinte semmi nem volt nyitva a városrészben, ahol laktunk, pedig előtte mindenhol arról olvastam, hogy hajnalig tart az élet a portugál fővárosban, és mindenki este tíz után ül le vacsorázni. Ehhez képest örültünk, hogy a metsző hideg szélben találtunk egy sarki kocsmát, ahol tudtunk inni egy vörösbort, és kaptunk pár falat olívabogyót és kenyeret.

A macskaköves utak

Reggelre az éjszakai hideg szelet felváltotta a ragyogó napsütés, és a kellemes 25-26 fok. Alig vártam, hogy széthúzzam a zsalugátert az ablakon, és végre megnézhessem, hogy hova is érkeztünk. És az már első látásra világos volt, hogy Lisszabon minden túlzás nélkül fantasztikus.

Az Alfama negyed, ahol a szállásunk volt, a színtiszta történelmi belváros: macskaköves, szűken kanyargó utcákkal, csempével díszített házfalakkal, a porták előtt ácsorgó és jóízűen vitatkozó helyiekkel. Lehet, hogy – az útikönyvek szerint – a szegénynegyedben laktunk, de annak a legtutibb pontján: kiléptem a kapun, és nagyjából száz méter macskaköves járda után már a lábam előtt terült el a város egyik legszebb tere és egyben kilátója, a Portas do Sol.

Az egyik kilátó a sok közül

Fotó: Prókai Eszter - Origo

A következő három napban folyamatosan a várost jártuk: a kilátók egymást érik, a főszezon ellenére nem volt tömeg. Az egyik olyan teraszon, ahonnan szinte az egész város és a Tejo folyó is látható, a délutáni csúcsban is könnyen találtunk szabad padot, ráadásul az árnyékban, ami külön szerencsének számított a 30 fokos kánikulában.

Egyirányú tömegközlekedés

Főleg az én nyomásomra, de kimentünk a csempemúzeumba, ami kicsit ugyan távolabb van a belvárostól, de megéri kibuszozni, mert fantasztikus már maga a múzeum épülete és az ott található tárgyak is. A férfiaknak – a termekben unott fejjel mászkáló arcokból és a mellettem tébláboló pasimból ítélve – nem nagy élmény a sok színes-mázos tányér, bögre és tál, de akkor is kötelező program. Portugáliának a csempe olyan, mint Magyarországnak a matyó hímzés.

A múzeumból szerettünk volna valahogy haza is jutni, ez azonban valóságos kihívásnak bizonyult. Miközben kifelé gond nélkül felszálltunk egy olyan buszra, ami pont a múzeum előtt rakott le, másfél órával később a busz eltűnt a föld színéről. Az egy dolog, hogy nagyjából félórás várakozás után (hétköznap kora délutánról van szó) sem jött, de a megállóban kifüggesztett menetrend szerint aznap egyáltalán nem is járt. Néhány hasonló cipőben járó francia turistával arra jutottunk, hogy talán egy másik busz is jó lehet, igaz átszállással. A rekkenő hőségben, némi másnapossággal a nyakunkban még ez is valóságos megváltás lett volna. Csakhogy egy és negyed óra elteltével sem jött semmilyen busz. A taxisok valamit tudhattak, mert folyamatosan a buszmegálló előtt köröztek, végül mi is beadtuk a derekunkat, és leintettünk egyet.

Sok az ember, kevés a hely

Forrás: Prókai Eszter - Origo

Ha a városról olvasunk, nem ússzuk meg, hogy ne ajánlják kötelező programként a villamosozást. A 12- es és a 28-as villamosra tényleg érdemes felszállni, főleg akkor, ha helyünk is van. Ez azonban néha lehetetlennek tűnő kihívás a mindössze egy kocsiból álló járművön. Elképesztően szűk utcákban megy a villamos, nem túlzás, hogy egy-két helyen a házfalakat tudjuk megérinteni, ha kinyúlunk az ablakon. Ezzel is úgy jártunk azonban, mint a busszal: míg az egyikkel elmentünk a végállomásig, ahol leszállítottak minket, addig visszafelé már nem indult el a villamos. Az egyik angolul beszélő vezető azt mondta: ő sem tudja mi történt, először balesetre tippelt, majd arra, hogy valaki elfoglalja a síneket. Végül elindultunk gyalog, és megfogadtuk, hogy ha valaha még az életben igénybe vesszük a lisszaboni tömegközlekedést, akkor mindenre jó előre felkészítjük magunkat, ami a gyakorlatban annyit mindenképpen jelent, hogy legalább két liter víz lesz nálunk.

Mediterrán ritmusban

Az egy hét alatt nagyjából ennyi volt az összes bosszúság, ami ért minket. A városnak fantasztikus rezgése van, otthon éreztem magam, pedig a mediterrán életstílus nem pont az, amihez hozzá vagyok szokva. Néhol már szinte szürreálisnak tartottuk, amit láttunk. Például a rendőrt, aki hétköznap fél 12-kor halál nyugodtan besétált a kávézóba, ahol éppen reggeliztünk, és jóízűen legurított egy pohár sört, majd folytatta a járőrözést. Vagy azt a raszta hajú fiatal srácot, aki a város egyik legeldugottabb étterme előtt kínálta jó hangosan a portékáját, ami space cake, azaz marihuánás sütemény volt.

A legszürreálisabb élmény az összes közül azonban június 12-én, Szent Antal ünnepén ért minket, amikor is egy három napig tartó fiesta kezdődött. Míg nálunk egy ünnep jellemzően arról szól, hogy kitesszük a nemzeti színű lobogót az ablakba, minden zárva van, és elhaló hangon énekeljük a Himnuszt, addig a portugálok ezt egészen másképp csinálják. Jó, persze, ez nem nemzeti ünnep, csak az egyik szentjüket tisztelik meg a nagy mulatsággal, de a lényegen ez nem változtat.

Feldíszített utcák

Fotó: Prókai Eszter - Origo

Az ünnep előtt napokkal elkezdik díszíteni az utcákat és a házakat. Még a legszegényebb porták is veszik a fáradságot, hogy színes szalagokat lógassanak fel a villanyoszlopok közé, és papírlampionokat tegyenek az ablakukba. Egészen megváltozik az egyébként is hangulatos kis utcák képe, és akkor még nem említettük a két legmenőbb dolgot: aki teheti, kiteszi a grillsütőjét a háza elé, és nekiáll szardíniát és malachúst sütni. Ezt már csak az múlja felül, hogy minden második lépésnél éppen caipirinhát keverő pultosokba botlunk. Ezt az italt méltatlanul kevesen ismerik itthon, én még az egyetem alatt kóstoltam először, amikor egyik barátnőm hozott haza Brazíliából egy üveg nádpálinkát. A caipirinha ugyanis nem más, mint lime és nádcukor összenyomkodva, feltöltve egy kis nádpálinkával és tört jéggel.

Halat hallal

Persze ilyenkor ellepik az utcákat és a kis tereket a vendéglátósok is, akik a létező összes dolgot árulják: kezdve a churrostól a színes villogó maszkokig. A tömeg pedig a Sziget Fesztivál hangulatát hozta a városba: gyakorlatilag mindenhol emberek voltak. A harmadik nap végére már nem volt annyira vicces, hogy pont az ablakunk alatt tart a mulatság, de ez a nyaralás egyébként sem a pihenésről szólt.

Szólt viszont a fantasztikus ételekről, amelyek közül csak nehezen tudnám kiemelni a kedvencemet. Aki szereti a halat, az bajban nem lehet, aki nem, az már sokkal inkább. Bár a már említett könyvek ódákat zengtek egy portugál specialitásról, a favas a portuguesáról, ami nem más, mint egy egytálétel, ami lóbabból, véres hurkából és disznóbordából áll, ezt egyetlen helyen sem láttuk az étlapon. Mindenhol volt viszont tőkehal és szardínia. Tőkehalat majdnem mindennap ettünk, jellemzően főtt tojással és főtt krumplival, a kedvenc éttermemben pedig káposztával és csicseriborsóval adták.

Szardínia és az isteni tőkehal főtt burgonyával

Fotó: Prókai Eszter - Origo

Kihagyhatatlan a portugál nemzeti édesség, a pastéis de Belém is, ami nem más, mint egy apró tésztakosárka, vaníliapudinggal töltve, fahéjjal megszórva. A kedvencünk az Alfama negyed egyik eldugott éttermében felszolgált csokimousse volt, amelyre csak azért tudott rábeszélni minket a pincér, mert azt állította róla, hogy az édesanyja világbajnok benne, és nem hazudott. A legtöbbet azonban mégsem ezekre, hanem egyetlen gombóc fagylaltra költöttünk. Házi eper volt, elmondhatatlanul finom, és nincs mit szépíteni rajta, három és fél euróba került.

Lisszabon nem olcsó, de nem is a valóságtól elrugaszkodottan drága város. A repülőjegy oda-vissza kettőnknek 120 ezer forint volt (Lisszabonba közvetlenül nem repül fapados, csak a TAP Airlines légitársaság), a szállás hét éjszakára 160 ezer forint, a két előételből, két főételből, néha desszertből és pár pohár sörből álló vacsora pedig átlagosan hét és tízezer forint között mozgott.

Kimozdulni a városból

Egy hetet töltöttünk Lisszabonban, ebbe bele kell férnie legalább egy nap kirándulásnak a környékre. Mi két napra béreltünk autót, biztosítással együtt összesen 94 euróért, és bejártuk, ami elérhető távolságban volt. Elmentünk Sintrába, ami arról híres, hogy a királyok kedvelt üdülőhelye volt jó sok száz évvel ezelőtt. Két palotát is érdemes ott megnézni, mi – az időhiány és az elég borsos árú belépőjegyek miatt – csak a Pena Palace-ba látogattunk el. Jó félórás séta vezet fel egy csodás meredek parkban az épületig, amelyet talán azzal a hasonlattal lehetne a legjobban leírni, hogy olyan, mintha Disneylandet 300 évvel ezelőtt építették volna.

Sintrai látkép

Fotó: Prókai Eszter - Origo

Aztán le a hegyről, irány Cascais és Estoril, a két tengerparti város. Egyik sem okozott maradandó élményt, kicsit a siófoki Aranypartra emlékeztetett a zsúfolt, homokos partszakasz, és a már messziről kivehetően a turisták lehúzására szakosodott éttermek és kávézók. Inkább elindultunk északra, és ezzel a lehető legjobb döntést hoztuk. Cascaist éppen csak elhagyva egy gyönyörű partszakaszt találtunk. Kicsit fentebb pedig Azenhas do Mart, ahol a meredek sziklafalnak olyan erővel csapódik a víz, hogy az ember nem tehet mást, mint órákon keresztül meredten bámulja. Hazafelé kihagyhatatlan volt Cabo de Roca, amely Európa legnyugatibb pontja. Az élményt nehéz lenne visszaadni: olyan volt az egész, mintha egy festmény élő díszletei között lettünk volna.

Cabo de Roca

Fotó: Prókai Eszter - Origo

 A másik napra strandolást terveztünk, ami csak félig jött össze: a nap ugyan sütött, de fürdeni teljesen esélytelen volt, hiszen az óceán hideg, a hullámok pedig akkorák voltak, hogy a vízi mentő fiú többször is a pokrócom fölé hajolt, és annyit mondott: Lady! The ocean is coming! Magyarul húzzak a francba feljebb, mert mindjárt elmos a víz.

Pofátlanul gyorsan elröppent ez a hét nap, és mire észbe kaptunk, már a gurulós bőröndjeinkkel próbáltunk harcba szállni a macskakövekkel. Az indulás reggelén a nap már nem sütött, a hőmérséklet még a 20 fokot sem érte el, és egyébként is minden olyan szomorú volt, egyik pillanatról a másikra borús lett. Egyik kolléganőm, aki pár éve járt a városban, hasonló jelenségről számolt be, így nem tudok másra gondolni, mint hogy Lisszabon megsiratja, ha elhagyják.