A vadvízi evezés kezdőknek is hatalmas buli

2015.03.14. 12:05

Néhány évvel ezelőtt azt találtuk ki a párommal és két barátunkkal, hogy kipróbáljuk a vadvízi evezést. Bármennyire is tetszett az ötlet, tele voltam aggodalommal, hiszen még soha nem fogtam evezőt a kezemben. A kalandvágy azonban legyőzte a félelmeimet, és belevágtam az izgalmasnak ígérkező kirándulásba.

 

Hogy miért pont Szlovéniát választottuk? Először is, mert nincs messze, mindössze hatórás autóút választott el minket kiszemelt úti célunktól, a Júliai-Alpokban fekvő csodás kisvárostól, Bovectől. Másodszor pedig, mert a környék gazdag érintetlen természeti látnivalókban, tele van barlangokkal, vízesésekkel, szebbnél szebb tavakkal és folyókkal, és közkedvelt helye a raftingosoknak. Ezen a túrán az evezés mellett nem a városnézés volt a középpontban, hanem hogy minél több természeti kincset lássunk, és erre alkalmasabb helyet nem is találhattunk volna.

Az Alpok mindig is elvarázsolt

Hamar megszerveztük a hosszú hétvégénket: kerestünk egy jónak tűnő magyar vadvízi klubot, kiválasztottuk a kempinget, és utánajártunk, mit érdemes a környéken megnézni. Egy háromnapos vadvízi hétvégébe két evezés fér bele, ennek ára (a túrákról készített fotókkal együtt) kb. 24 000 forint. A kemping általában 7-10 euró/fő/éjszaka. Ezenkívül számolnunk kellett az üzemanyagköltséggel, illetve az autópályadíjakkal, magyar, osztrák és szlovén részen egyaránt.

Ahogy a felhők bekebelezik az Alpok csúcsaitForrás: Hiczkó Bettina

A mai napig nem tudom, hogy fért be négy ember és annyi csomag a kis Skodánkba, de valahogy megoldottuk. A táj, amelyen áthaladtunk, leírhatatlanul szép volt. Engem az Alpok mindig is elvarázsolt. Hatalmas hegyek és erdők mindenfelé. Egy javaslat: aki hozzám hasonlóan nehezen viseli a szerpentines utakat, az Tarvisio felől közelítse meg a helyszínt, arrafelé sima út visz, nem kell attól tartani, hogy a szakadékba zuhan az autó.

A cél előtt nem sokkal félreálltunk az autóval egy pihenőhelyen, és egy kicsit csodáltuk a környezetet. Birkák feküdtek az úttesten, a tehenek meg az út mellett. Mindenfelé hegycsúcsok. Szegény autónkra is ráfért a pihenés, mert felforrt a vize. Csináltunk pár képet, és örültünk, hogy itt lehetünk. A lazítást követően hamar megtaláltuk az itthonról kiszemelt kempinget, amely szinte közvetlenül a Soca (olaszul Isonzo) folyó partján helyezkedett el.

Tehenek heverésztek az út menténForrás: Hiczkó Bettina

Az első világháborúban a Soca mentén vívták a híres isonzói csatákat. A folyó élővilága hatalmas, több igazán különleges halfaj is él benne. Egyedülállóan gyönyörű smaragd színe azonnal magával ragadja az embert. Sokak szerint ez a Földön az egyetlen folyó, amely teljes hosszában ilyen nagyszerű színben pompázik.

A félelem helyét szép lassan átvette a kalandvágy

Próbáltuk eltitkolni, hogy kezdő kempingesek vagyunk, de azért a sátorállítással keményen megküzdöttünk. Kicsit meglepődtünk, amikor leszállt az éjszaka. Augusztus vége felé jártunk, nappal rövidnadrágban meg pólóban mászkáltunk, éjjel viszont elkelt a kabát és a sapka a hálózsák alatt, mert reggel csupán pár fokra ébredtünk. Ettől függetlenül sátorozni nagyon jó. Még akkor is, ha konzervet és zacskós levest ettünk végig, ezeket egyenként húsz perc volt felmelegíteni az extra mini gázrezsónkon. A kempingre senkinek nem volt panasza, abszolút kulturált, tiszta és rendezett volt. A zuhanyzóban még magyarul is kiírták, hogy spóroljunk a vízzel.

Magyarul is kiírták, hogy spóroljunk a vízzelForrás: Hiczkó Bettina

Másnap reggel várt ránk a négy-öt órás vadvízi túra. Mindannyian izgultunk, nem csak én, de végül hatalmas élményben volt részünk. Hamar kiderült, hogy valamit otthon hagytam, de nagyon. Pedig a fiúk többször is felhívták rá a figyelmemet indulás előtt, hogy vigyek fürdőruhát, mert a neoprén ruhát arra kell rávenni. Így aztán, akármennyire is kényelmetlen volt, végül a fehérneműre húztam fel a búvárcuccot, és úgy vágtam neki a nagy kalandnak.

Kétszemélyes kenukban eveztünk, én a párommal mentem. A túravezetők külön csónakokban kísértek minket. Indulás előtt elmondták a legfontosabb tudnivalókat, aztán „bedobtak minket a mély vízbe”. Amikor beültünk, remegett kezem-lábam. Aztán a félelem szép lassan elmúlt, átvette helyét a kalandvágy.

A Soca folyó a raftingozók paradicsomaForrás: Hiczkó Bettina

Hiszen a táj meseszép volt, a folyó csak néhol háborgott, és még az evezés sem volt annyira nehéz, mint gondoltam. Néha ugyan felborultunk, és egyszer kötéllel húztak ki a vízből, de ez mit sem vont le az élvezetek értékéből. Elég fagyos élmény volt beleborulni a folyóba, hiszen a Soca mindössze néhány fokos, és kell pár perc, hogy a ruha alá bejutott víz átvegye a testünk melegét.

Egy részen a sodrás kialakított egy természetes csúszdát, amelyen mindannyian egymás után lecsúszhattunk. Na, itt volt szükség a kötélre. Persze mindenki más simán vette az akadályt, de engem elsodort a folyó. Annyi vizet nyeltem, hogy az utánam dobott kötelet is csak harmadszorra sikerült elkapnom.

Próbáltunk profinak látszani a sátrorállításkorForrás: Hiczkó Bettina

Hiába voltunk hulla fáradtak az evezés után, muszáj volt felmászunk a közeli Boka-vízeséshez, amely Szlovénia egyik legnagyobb vízesése. Nagyon hosszú volt a turistaút, amelyen felgyalogoltunk, a vízesés tetejéhez vezető utolsó szakaszt pedig csak egyikünk merte bevállalni. Miután jól megnéztük a vízzuhatagot, a meder szikláin keresztül próbáltunk rövidebb útra lelni visszafelé, több-kevesebb sikerrel. Bár felfelé menet ötször megbántuk, hogy elindultunk, a látvány itt is kárpótolt minket minden fáradságért.

A Boca Szlovénia legnagyobb vízeséseForrás: Hiczkó Bettina

Este közös bográcsolásra voltunk hivatalosak a klub bázisán, úgyhogy fakultatív túránk után kicsit rendbe szedtük magunkat, és a csapattal vacsoráztunk. Nagyon jó volt a hangulat, iszogattunk, beszélgettünk, jobban megismertük egymást. Nem utolsó sorban pedig jól esett a meleg étel. Késő este bezuhantunk a sátrunkba, és dideregve vártuk a reggelt.

Kilátás a Boka-vízeséstőlForrás: Hiczkó Bettina

A páromat elvitte a folyó

Másnap a folyó másik szakaszán eveztünk, nagyon nagy volt a pára a víz felett, de így is hihetetlen élmény volt. Egy gyorsabb folyású szakaszon most a páromat kellett kötéllel kisegíteni, mert nekiütköztünk egy sziklának, ő kiesett mögülem, és elvitte a folyó. A legszebb az egészben, hogy én akkor vettem észre, hogy nincs a kenuban, amikor elsodorta őt mellettem a víz. Büszke voltam magamra, hogy néhány percig egyedül uraltam a „hajónkat”, mi több, egyedül kieveztem a partra, hogy elveszett társam vissza tudjon ülni a kenuba. Viszont szegény nagyon megütötte a lábát, kéttenyérnyi folt lett a combján. Két hónapig tartó, nagyon jól látható emlék a túránkról.

Délután indultunk haza. Hogy megnézhessük a Predel-hágót, mi is kihagytuk a szerpentineket, és Olaszország, Tarvisio felé vettük az irányt. Időben ugyanúgy kb. hatórás út várt ránk. Nem gondoltam, hogy létezik olyan szép tó, mint a Lago di Predil. Az ember legszívesebben nekiállna lefesteni ezt a tájat a csodálatos türkiz színű tóval. Fájó szívvel indultunk tovább késő délután. Viszont megbeszéltük, hogy ide még visszatérünk, és a fiúk lemerülnek a tóba.

Nem gondoltam, hogy létezik olyan szép tó, mint a Lago di PredilForrás: Hiczkó Bettina

A fiúk a Kozjak-vízesésben zuhanyoztak

Mondanom sem kell, így is lett. Egy évvel később visszatértünk Szlovéniába, előre megbeszélt útitervvel, és nem három, hanem négy napot szántunk a térségre. Ráadásul még többen is mentünk, egy egész búvárcsapatot elcsábítottuk. Ez alkalommal nem a sátor felállításával kezdtük a kalandunkat, első utunk a Kozjak-vízeséshez vezetett a Napóleon hídon át.

A látvány ismét felülmúlhatatlan volt, a Soca csillogó kékeszöld vize most is elkápráztatott. Miután leraktuk az autónkat, a vízesésétől pár kilométerre, Napóleon lábnyomait követve kb. egy órás túra várt ránk a Kozjakig. Az ösvény érdekessége, hogy bunkermaradványok mellett vezet, amelyek az első világháborúból maradtak fenn.

Ilyen volt a folyó úton a Kozjak-vízesés feléForrás: Hiczkó Bettina

A Kozjak-vízesés gyönyörű, akárcsak az erdő, amely körülveszi. Persze rajtunk kívül senki nem ment bele a kb. öt fokos vízbe, de mi ezt sem hagyhattuk ki. A fiúk még tovább merészkedtek, beálltak a sűrű zuhatag alá, aztán rohantak a napfényre melegedni. Szerencsére napsütéses, meleg idő volt, bár a tangapapucs helyett választhattunk volna valamilyen túrázásra alkalmasabb lábbelit is, mert néhol nagyon csúszós, köves volt az ösvény.

Aki nem mert ugrani a szikláról, azt lelökték

Másnap várt ránk újra az evezés. A Socának megint újabb szakaszát volt lehetőségünk megismerni. Egy nagyon szűk és erős sodrású helyen cipelnünk kellett a kenut, mert kezdőknek ez a terep nem volt igazán biztonságos. A pár száz méteres séta után egy kb. 6-8 méter magas szikláról be kellett dobnunk a kenut a folyóba, majd utána ugrani. Aki nem mert ugrani, azt a túravezetők bedobták.

Az ugrással még megbirkóztam volna, csakhogy tériszonyom van. Nehogy már ki kelljen állnom a szikla szélére! Mivel a kedves párom az elsők között jelentkezett a feladatra, nem sok időm maradt a rinyálásra. Ő már benn is volt a vízben, én pedig az egyik túravezető biztatására becsuktam a szemem, lányhoz illően befogtam az orrom, és ugrottam. Hihetetlen, de túléltem. Ráadásul elképesztő boldogságot éreztem, amikor elmerültem a hideg vízben. Nem is másztam be egyből a kenuba, még lubickoltam egy kicsit a folyóban, és jót röhögtem azokon, akiket hangos sikítozások közepette kellett lelökni a szikláról.

A folyó egész hosszán ilyen gyönyörű színű a vízForrás: Hiczkó Bettina

Este egy közeli kis étteremben vacsoráztunk. Mivel napközben a menü nem sokban különbözött a tavalyi konzerv és zacskós leves párosítástól, így dupla élvezettel fogyasztottuk az ételt. Főleg a palacsintát. Az éttermi árak egyébként nem sokban különböztek egy itthoni vendéglői áraktól.

Rájöttem, hogy imádok raftingolni

Harmadnap virradóra rengeteg eső esett, de a sátorkánk jól bírta, nem ázott be sehol. Reggel a túravezetők nyolcszemélyes rafthajókba ültettek minket, mert a folyó vízszintje nagyon megemelkedett, és a víz sodrása is sokkal erősebb lett. Mindegyik rafthajó hátuljában ült egy túravezető, hogy legyen hozzáértő is a csapatban. Életemben nem nevettem annyit, mint akkor.

Senki nem tudott evezni, mindenki annyira izgult, nehogy a vízbe essen, hogy azt sem tudta, melyik oldalon ül. Hiába mondták nekünk, hogy bal oldal előre, jobb oldal hátra evezzen, mert borulás lesz; mentünk, amerre vitt a víz, sziklától szikláig. Egy-egy csattanásnál behuppantam a hajó közepére, hogy ne én legyek az, aki kiesik, és be is jött. A túra végére rájöttem, hogy imádok raftingolni.

Az evezést követően a keménymag eldöntötte, hogy délután megejtik a merülést a Predelbe, ami tavaly elmaradt. Így hát autóba ültünk. A tó vize nem kavarodott fel annyira, mint a Soca, csak olyan színe lett, mint a tejnek.  Az öltözés és a búvárruha összeszerelése több ideig tartott, mint a merülés, mert a fiúk öt perc múlva már kinn is voltak a vízből, mondván, hogy nem láttak tíz centinél távolabb. De legalább elmondhatták, hogy merültek a Lago di Predilben. A tó még így, tejfölszerűen is csodálatos látványt nyújtott, örültem, hogy újra itt lehetek.

A tej színű tóban nem sokat láttak merülő társainkForrás: Hiczkó Bettina

A tavalyihoz hasonló bográcsvacsorával vártak minket este a bázison, úgyhogy ismét lehetőség nyílt a beszélgetésre. Kiderült, hogy a túravezetők lényegében márciustól októberig itt vannak. De jó nekik! Az utolsó napon, hazaindulás előtt, útvonaltervünknek megfelelően még várt ránk a Soca-forrás és a Mlinarica-szurdok.

A szurdok nagyon könnyen megközelíthető helyen van, az út szélétől, ahol leparkoltuk az autót, csak pár perces séta volt az egész. Nagyon szép, igazi természeti csoda, de nem időzhettünk sokat, néhány fotó elkattintása után indultunk tovább a Soca folyó forrásához a Triglav Nemzeti Parkba.

A Mlinarica-szurdok könnyen megközelíthetőForrás: Hiczkó Bettina

Osztozkodni kellett a húszcentis sziklaperemen

Azt hittem, ez is könnyű túra lesz, már csak azért is, mert sok embert láttam kutyával útnak indulni. Eleinte tényleg nem volt nehéz. Néhol falépcsőkön kellett átmenni, kikerülve a patakot, aztán jött egy nagyon meredek emelkedő, majd pedig egy sziklafalba vájt, húsz centi széles ösvény, amelyen párától nyirkos drótkötélbe kapaszkodva kellett eljutni a forráshoz a tátongó szakadék mentén.

Ami a legjobb, hogy nincs visszafelé vezető út, vagyis itt jönnek szembe azok is, akiknek már volt szerencséjük látni a Soca forrását. Ilyenkor osztozkodni kell a húszcentis sziklaperemen, és imádkozni, hogy senki se zuhanjon a mélybe. Igyekeztem nem lenézni, és végül persze elértük az út végét.

A forrás nagyon szép volt, viszont tuti, hogy soha többé nem fogom látni. Jó pár perc kellett, mire a könnyeimmel küszködve rávettem magam, hogy elinduljak ugyanezen az úton visszafelé.  Persze odalenn, az autónknál már nem is tűnt annyira félelmetesnek az egész, de az biztos, hogy mély nyomot hagyott bennem az élmény. És még várt ránk a hatórás hazaút.

Az Alpok csúcsai Szlovéniában is káprázatosakForrás: Hiczkó Bettina

Bovec a szívem csücske lett. Szlovénia megtanított rá, hogy az emberi tűrőképesség határa sokkal távolabb van, mint gondolnánk, és igenis képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyekről korábban nem gondoltuk volna, hogy menni fog. Alig várom, hogy egyszer újra visszatérjek, és megint halljam elalvás előtt a sátorban a folyó zúgását, reggel pedig arra a látványra ébredjek, ahogy a felhők bekebelezik a Júliai-Alpok csúcsait.