A sziget, ahol egy napig senki sem szólt hozzám

grímsey
A sziget, ahol leginkább csak madarak élnek, azok is főként nyáron
Vágólapra másolva!
Az utazó a véletlennek köszönhetően néha olyan helyekre téved, amelyekről álmában sem gondolta volna, hogy léteznek. Így voltam én is az Izlandhoz tartozó Grímsey szigetével, amelyről csupán annyit olvastam, hogy több madár lakja, mint ahány ember. A pici, kopár földdarabnak nagyjából hetven lakosa van, viszont közel ötmillió madár fészkel itt nyaranta. Két nap Európa egyik legelhagyatottabb pontján, hóviharban, egy dombtetőn álló magányos házban.
Vágólapra másolva!

Nézegettem Izland térképét, és az északi partjától nem messze felbukkant a látómezőmben egy apró sziget, Grímsey. Megnéztem néhány fényképet, amelyeken pontosan olyannak tűnt, mint az összes többi északi, kopár földdarab. Ami megragadta a figyelmemet, az a következő mondat volt: „A szigeten áthalad az északi sarkkör, sőt a helyi plébános lakásának hálószobáján is.” Tehát a lelkész úr minden egyes nap az északi sarkkörrel fekszik és kel. Nekem ennyi bőven elég volt a döntéshez: irány Grímsey!

Halálfélelmem volt a Grönlandi-tengeren

Elöljáróban annyit, hogy voltak pillanatok, amikor saját épelméjűségemet kérdőjeleztem meg e döntés miatt, de haladjunk szépen sorjában. 2013 márciusának közepén jártunk, amikor Észak-Izland fővárosában, Akureyriben egyik lábamról a másikra állva vártam a 79-es autóbuszt, amely Dalvikba szállított. Dalvik arról volt nevezetes, hogy kétnaponta innen indultak hajók Grímsey-re, azaz ez jelentette az egyik összeköttetést Izland és a sziget között. (Mehettem volna repülővel is, de ezt a lehetőséget a visszaútra tartogattam.)

A busznak menetrend szerint 8.06-kor kellett volna indulnia, ehhez képest negyed kilenckor még csak a 78-as vidáman cigarettázó sofőrje nyugtatott, hogy nincs okom aggodalomra. Ahhoz képest, hogy tíz perce úton kellett volna lennünk, s ahhoz képest, hogy kilenckor a komp nekivág a Grönlandi-tengernek, tényleg ne legyek izgatott. Két perc múlva befutott a 79-es, amelynek vezetője szintén elszívott egy spanglit, majd nekiveselkedtünk az útnak. Mondanom sem kell, simán elértem a hajót.

A sziget, ahol leginkább csak madarak élnek, azok is főként nyáron Forrás: Lantos Gábor

Dalvikban a hajóskapitány széles mosollyal üdvözölt, talán azért is jutott számomra kitüntető figyelem, mert aznap én voltam az egyetlen utas Grímsey-be. Rajtam kívül egy rozzant autót, pár ládát és néhány doboz péksüteményt szállítottak. A lélekvesztőt Szafarinak hívták. Kezdetben nyugodt volt a tenger, később viszont egyre nagyobb hullámokra vezette rá teknőjét a bajszos matróz. Jobbnak láttam visszatérni a melegedőbe.

Kerestem egy asztalt meg egy széket, lecövekeltem, és a következő két és fél órában a túlélésen kívül egyéb dolog nem foglalkoztatott. Az állandó hullámzásban néha azt hittem, hogy a hajó a következő pillanatban az oldalára dől. A kedves első tiszt egy emeletes ágy felé mutatott, ha gondolom, feküdjek le. Nem gondoltam. Tudtam, ha megmozdulok, végem. Csak számoltam a perceket, a fertályórákat, mígnem dél lett, és a Szafari egy laza mozdulattal besiklott Grímsey kikötőjébe.

Még senki nem írt magyarul a templom vendégkönyvébe

A partraszállás nagy széllel és hóeséssel köszöntött. Szerencsémre a sziget két vendégháza közül a közelebbiben laktam, amely ott magasodott előttem a domboldalon. A panzió egyedülálló panorámát nyújtott: a konyhaablakból a kikötőben álló hajókat nézegethettem órákon át. Az előszobában az asztalon egy doboz állt, mellette írás figyelmeztetett, hogy tegyem bele a 4500 izlandi koronát, amely közel 7500 forint. Ennyit kóstál a sarkköri légyott egy éjjelre.

Ebben a panzióban szálltam meg Forrás: Lantos Gábor

Nekiindultam a városnak. Túlzásokba ne essünk, a falunak. Ez sem állja meg a helyét, legyen inkább két utca, pár lakóépülettel. Ha balra néztem, láttam a repteret, ha jobbra, a sárga világítótornyot. Grímsey összesen öt és fél kilométer. A fél órával ezelőtti hóviharnak nyoma sem volt már, szép volt az idő, jó a levegő, elindultam. Kezdésnek megnéztem a repteret, másnap úgyis onnan repülök el, legyen meg a helyismeret. Focipálya mellett húztam el, amire abból következtettem, hogy a behavazott rét közepén két futballkapu állt. Az előbb még kibukkant a felhők mögül a nap, most meg minden elborult, és nagy szélben kezdett esni a hó.

Visszaértem a központba, a két meglévő utca közül a felsőt választottam. A templom érdekelt, mert annak a helyén már a tizenhatodik században vallási emlékhely magasodott. Isten háza itt is – mint szinte egész Izlandon – fából készült. Ajtaja nincs zárva, könnyen bemehet az ember. Az előtérben vendégkönyv, ezt lapozgattam. Mindig meg szoktam tenni, hátha akad benne egy honfitárs bejegyzése. Ebben nem találtam magyar szót. Izlandiak, svédek, amerikaiak látták el kézjegyükkel e könyvet, valamennyien oda meg vissza voltak, hogy ez a sziget milyen szép.

Ami nem igaz. Legfeljebb különleges. Olvastam, hogy valaki harmincöt napot töltött itt, madarakat filmezett. Harmincöt nap, öt hét, atyaég. Én még öt órája sem voltam ezen a helyen, de máris örökkévalóságnak hatott.

A templom mívesen megmunkált háznak tűnt. Belül a mennyezet kék, a padokat bordó szövettel vonták be. Kifelé menet beírtam a könyvbe magyarul és angolul. Előbbit azért, hogy legyen meg Kazinczy nyelvének írásos lenyomata ezen az isten háta mögötti szigeten, utóbbit azért, hogy mások is értsék.

A templom vendégkönyvébe én írhattam az első magyar szavakat Forrás: Lantos Gábor

Még felmásztam a templom felső szintjére, kinyitottam a szekrényeket, mert hajtott a kíváncsiság. Ugyan mi lehet benne? Papi ruha három színben, egy polcon gyertyák és mécsesek. Mi mást vártam? Odakint éppen erőre kapott a havazás, az ég szürke, így a tenger is. A vízen lundák és kacsák ülték meg az egyre nagyobb hullámokat. Még mindig nem kommunikáltam egyetlen emberrel sem.

Egy asszony végre rám nézett a háza ablakából

Az egyik faház ablakán szőke nő bámult kifelé, nem tudom, ki lepődött meg jobban. Én, aki felfedezem őt, vagy ő, aki meglátott engem. Pillantásunk egy-két másodpercig keresztezte egymást, aztán elfordította a fejét, és folytatta vacsoráját. A komp régen elindult vissza Dalvikba, a következő szerdán délben érkezik, addig semmi mód a menekülésre, legfeljebb egy repülő, legalábbis nagyon reméltem.

Nyáron biztos élénkebb az élet, jönnek a madármegfigyelő szakemberek, él itt pár millió szárnyas, lehet nézegetni őket. Akkor talán százra is felemelkedik a sziget lakosainak száma. Amúgy itt minden nap nagy valószínűséggel ugyanolyan. Akarom mondani, semmilyen. Törtem a fejem, mit tennék, ha itt élnék? Nekivágnék minden nap a tengernek az újabb és újabb mázsányi zsákmány reményében? Este eldőlnék a tévé előtt, vagy részegre innám magam? Télen a nyarat várnám, nyáron a telet? Vagy egyáltalán, mihez kezd egy ilyen helyen az ember magával?

Az egyik pillanatban kisütött a nap, a másikban szélvihar kerekedett és hóesés Forrás: Lantos Gábor

Lassan sötétedett, egy piros hajó most úszott ki a tengerre. Esti halászat lesz? Hova mentek? Ki tudja. Az előbb még derült égbolt ismét sötétszürkében játszott, feltámadt a szél. Villanyt kapcsoltam, a konyhaasztal fölötti lámpában öt égőből kettő nem működött, a másik három időnként hunyorgott. Olyan volt az egész, mintha pár másodperccel később bemondaná az unalmast, és sötétség borulna mindenre. Talán nem is lenne baj. Akkor szépen elbotorkálnék a szobáig, és befejezném a napot. Kint egyre nagyobb lett a vihar. Filmekben szélgépekkel tudtak olyan hangokat produkálni, mint amilyeneket itt hallottam.

A repülőtér főnöke személyesen fuvaroz

Recsegésre ébredtem reggel. Fejem felől éppen most készült felszállni a ház, mint az Ózban. Kinyitottam a bejárati ajtót, de azt visszatépte a szél, és belökött az előszobába. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lesz ma innen felszállás. A világon nincs az a repülőgép, amely ilyen időjárásban nekiindulna. Mindegy – nyugtattam magam, valami történni fog.

A panzió ablakából remek kilátás nyílt a kikötőben veszteglő hajókra Forrás: Lantos Gábor

A gép – papíron – kettőkor indult, azaz tizenegyig semmi dolgom nem volt. Tízre annyiban változott a helyzet, hogy odakint kivilágosodott. Délben megünnepeltem, hogy kereken egy napja a kutya nem szólt hozzám. Ezt már nem lehet kibírni, a falon információs papírt nézegettem, s láttam, hogy van egy telefonszám, amelyen a repteret lehet hívni. Már nyomtam is telefonom gombjait.

- Halló – szólt bele egy kedves női hang.
- Halló. Gábor vagyok innen a vendégházból…
- Tudom, kettőkor akar elrepülni – csicseregte a túloldalról a nő, akinek a nevét sem ismerem.

Kicsit megnyugodtam. Él ezen a szent helyen egy ember, aki tisztában van azzal, hogy itt vagyok, és hogy ma repülni óhajtok. El innen, minél messzebb.

- Akkor majd jövök magáért, csomagoljon össze – hallottam az instrukciót.

A következő percekben egy széken ültem és kocsizörgésre vártam. Valószínűleg nagyszüleink is így cselekedtek anno a tanyákon. Ha zörgött a szekér, megjött a ház ura, lehetett teríteni. Fél óra múlva fékezés, ajtócsapódás, szélsüvítés. Ötvenes, pufók, ám roppant vidám nő állt előttem, aki a reptér vezetőjeként mutatkozott be. Megállt az eszem. Maga a direktor fuvarozott a reptérre.

Pár perc alatt kint voltunk, bemenekültem a pici faépületbe. Az asszony közben a WiFi-routerrel babrált, internetet kreált nekem. Majd figyelmeztetett, hogy videót semmiképpen se töltsek fel, mert azzal tönkrevágom az egész hálózatot, amelyre neki még szüksége lesz.

- Ígérem, nem lesz video – mondtam neki. – Cserébe elárulná, jön ma gép értünk?
- Heten akarnak elutazni. A repülő jelenleg Akureyriben várakozik. Itt jó a szél, mert nem keresztbe fúj. Ha így lenne, semmi esély nem volna a sziget elhagyására. De ma jó napja van, mert hátszélre ébredtünk. (Tényleg, mekkora mázlista vagyok…)
- Mi a helyzet Akureyriben?
- Mi lenne? Hóvihar. Normális ebben az évszakban.

A sziget jelképe a lunda, ezúttal kerti díszként Forrás: Lantos Gábor

A következő percek azzal teltek, hogy magamat átkoztam, minek jöttem el Grímsey-re. Szomorkodásomat látva az igazgató asszony emléklappal ajándékozott meg, amelyen azt olvastam, hogy Lantos Gábor személyesen töltött el pár órát a madarak földjén.

- Majd aláírja a kapitány – így a nő.
- Ha ideér – feleltem én.
- Nyugodjon meg, nem ragad itt.

A következő negyed órában arról mesélt nekem, milyen az élet a hetven ember lakta sziklán. Hiszen Grímsey nem több ennél, egy tengerbe ragadt hatalmas kő, amelyen emberek is élnek. A férfiak az őslakosok, a nőket Izlandról cipelik ide. Az egyszerű kérdésre, mely szerint jó-e ma Grímsey szigetén élni, a reptér főnöknője a következő választ adta:

- Sok helyen megfordultam már, de ennél jobbat sehol nem találtam.

Az asztalon felejtett URH-adóvevő recsegni kezdett. A nő a füléhez emelte, és láttam az arcán, hogy jó hírt kapott.

- A repülő elindult Akureyriből. Szólok a többi utasnak – osztotta meg velem az értesülést.

Telefonálgatni kezdett, percekkel később izlandi és német tévések jelentek meg a váróban. Természetfilmet forgattak, egy hetet töltöttek a szigeten. Velük mentem a kifutóra, s mikor megláttam a világ legkisebb repülőgépét, eszembe jutott, hogy másnap délben megy a hajó Akureyribe, talán mégis inkább azzal kellene próbálkoznom. Merengésemből a gép rotorjának iszonytató zaja riasztott fel. Jött a kapitány, Daniel, nekiállt kávézni. A mikor indulunk kérdésre egy laza ki tudjával válaszolt. Egy fotó kedvéért azért mellém állt. Rendes pilóta, nem?

A világ legkisebb repülője vitt át a Gröndlandi-tenger fölött

Az események a következő negyed órában gyökeres fordulatot vettek. A táskákat rég behányták a gépbe, egy virágmintás koffert a repülő orrába pakoltak. Daniel és a másodpilóta hirtelen kiviharzott a pihenőszobából és azt mondta: „Akureyriben csökkent a szél. Indulunk, mielőtt újra feltámad.”

Nem hittem, hogy ez a kis gép állni fogja a szelet Forrás: Lantos Gábor

Két perc alatt mind a nyolcan bent kucorogtunk a gépben. A harmadik sorból mindent láttam. Utaskísérő nem volt. A kapitány és helyettese nagy fémkart húzogatott, reszelő hangot észleltem, mintha pumpálnának valamit. Reméltem, nem a gép kerekét. A szél rettenetesen erős volt, rázta a még földön lévő kis piros légcsavarost. Lassan gurulni kezdünk. A két pilóta a feje fölött lévő gázkart rángatta. Egyszer csak felbőgtek a motorok, és nekiindultunk.

Szépen, lágyan emelkedtünk a magasba. Alattunk az óceán – idézhetném Ken Follett klasszikussá vált könyvcímét, de ne essünk túlzásokba, ez csak a Grönlandi-tenger. A kis motoros közben rendületlenül tört Akureyri felé, egy-két léghuppanás, s negyven perccel később ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Megérkeztünk Akureyribe. Kész, vége. Volt Grímsey, nincs Grímsey.