Érdemes Franciaországig utazni egy kis síelésért?

Idill a hütte mellett

A franciaországi La Forêt Blanche sípálya-labirintust a magyarok is előszeretettel látogatják. Nem a közelsége csábító, hiszen 1200 kilométert kell érte autópályázni. Nem is az árképzése, hiszen semmi nem olcsóbb itt, mint a többi hasonló kategóriába eső pályán. Inkább a környezet, a hangulat és a minőség az, ami útnak indítja a síbokszokkal felszerelkezett magyarokat.

Béreltünk egy kilencszemélyes kisbuszt, és azzal vágtunk neki a nem csekély távnak. A saját magunknak szervezett túrák pozitívuma, hogy akkor állunk meg, amikor akarunk. Negatívuma, hogy meg is fogunk mindig állni, amikor bárki akar. Az úton töltött idő így szépen hízott, de szerencsére még az autópálya is látványos helyeken vitt keresztül.

Az autópálya is látványos vidékek mellett halad Forrás: Flickr/Tania & Artur

Rég láttam ekkora havat

Szlovénia hegyei után az olasz Dolomitok következtek. Kellett is a szépségük, hogy feledtessék az olaszok matricaárait. Olaszországban a fizetős kapuk úgy nyelik az eurót, mint hívatlan vendég a lakodalmi menüt. Először még bizakodva dobáltuk beléjük a kávézáskor visszakapott aprót, de hamar papírpénz után kellett nyúlni.

Mivel a Vars és Risoul környéki La Forêt Blanche sícentrum az olasz-francia határtól nem messze fekszik, négy vécé- és három kávészünet után el is értük a kis hegyi falucskát, Varst, amely békésen terpeszkedett a fenyvesekkel szórt hegyek között.

A háztetőket harminccentis hó borította,

a parkolók környékén feltúrt havat meg is lehetett mászni. Meg is másztam, mivel itthon nagyon rég láttam ekkora havat, síelni meg nem jutok el túl gyakran.

Öröm volt látni a nagy havat Forrás: Flickr/Niq Scott

Csapatunk más autókkal érkező részei – körülbelül harmincan indultunk útnak – már mind elfoglalták a szállásukat. Mi is bepakoltunk, majd a falucska felfedezésére indultunk. Érdekes egy turistákra, ráadásul jómódú turistákra szakosodott környék kettősségét megfigyelni. Hiába van mesebeli kunyhókkal és mézeskalács-házikókkal tele a domboldal,

neonfénnyel kivilágított diszkók is helyet kaptak.

Az eklektikus szó talán túl elnéző ide, nincs benne az a csalódottság, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a nyitott ajtókon át dübörgő, az Alpok csendjét felverő zenét. Éjjel-nappal nyitva álló síkölcsönző, kávézók és borbárok várták azokat, akiknek nyomta a zsebét a pénz.

Az egyik üdülőfalu, Risoul látképe Forrás: Flickr/Patrick Gaudin

Amint letértünk az ütőérről, a Varst kettészelő főútról, egyből kellemesebb hangulata lett az alpesi vidéknek: fenyvesek között zúgó szél, kutyaugatás, kéményekből szálló füst, hegyek sziluettje háttérben a holddal.

A tévelygőket begyűjtik a nap végén

Másnap reggel korán keltünk, hogy nyitástól élvezhessük a 185 kilométeres pályarendszert. Az egész Európát megtréfáló hideg ezt a környéket sem kímélte,

mínusz tizenhat fokot mutattak a hőmérők.

Ez megfelelő öltözékben síelés közben nem zavaró, de nincs olyan síruha, amely elég hatékony lenne a felvonókon süvítő szél ellen.

Idill a hütte mellett Forrás: Flickr/Jurriaan Persyn

Persze a pillanatnyi kellemetlenséget és az esetleges tüdőgyulladás rémét rögtön feledtette a pálya. Nem csoda, hogy annyian szeretik:

a hegyek csúcsáról minden irányba el lehet indulni, végtelen a kombinációs lehetőség.

Volt olyan nap, hogy szándékosan nem érintettem ugyanazt a pályaszakaszt kétszer. Igaz, záráskor ingyenes autóbusz vitt fel Varsig, mert a térképről is lementem. De sok síelő járt hozzám hasonlóan, tömve volt eltévedt üdülőkkel a busz.

Ha leállnak a felvonók, marad a busz Forrás: Flickr/Tomasz Kijas

Néhány boldog nap után az egyik este leesett még úgy ötven-hatvan centi hó. Reggelre már a parkolókat is megtisztították a hókotrók, nemhogy az utakat. A pályán hihetetlen élvezettel gurultam egyik buckából a másikba: tudásom kevés volt, kedvem viszont nagyon is sok.

Az elhasznált energiát a francia konyha remekeivel pótoltam. A hagymaleves friss cipóval, valamint a kisboltokban vásárolt szalámik és sajtok sokasága minden sérelmemet feledtette. Mondjuk, mindössze egyetlen sérelem ért, nevezetesen, hogy

a síkölcsönzős csak franciául volt hajlandó megszólalni, sőt érteni is.

Mivel a fülem hallatára beszélt angolul telefonon, a helyzet annyira abszurd volt, hogy inkább csak nevettem a dolgon, és szóltam a franciául is beszélő társamnak, legyen a segítségemre. Én ugyanis csak vécére tudok kikéredzkedni ezen a szép nyelven, de ennek az adott helyzetben nem vettem hasznát.

A hagymaleves megunhatatlan Forrás: Flickr/Pelican

Belevetettük magunkat a tengerbe

Öt napot csúszkáltunk ebben az alpesi paradicsomban, és úgy feltöltött minket jókedvvel, hogy a buszunk hazafelé vállalt egy kis kitérőt. A Napóleon útjának nevezett országútra Gapnál tértünk le, és a tenger felé vettük az irányt. Látványos és félelmetes szerpentineken kapaszkodott az autó, sziklák tetejére épített kolostorok és várak vigyázták a vidéket.

Napóleon ezen az úton menetelt Párizsig, miután Elbáról visszatért.

Emlékét aranyozott sasszobrok őrzik. Tudta a korzikai, hogy mit csinál, ez volt az egyik legszebb útszakasz, amelyen valaha végighajtottam. Folyók által vájt katlanokban, sziklába metszett alagutakon vitt le minket Antibes-ig.

A Route Napoleon kanyarog Sisteronban Forrás: Flickr/Olivier Bain

Nizzában ért a következő meglepetés: a pár nappal ezelőtti mínusz tizenhat fokot plusz tizenhárom váltotta fel, így azonnal belevetettük magunkat a tengerbe. Lábig. Na jó, fél lábig. Mindenesetre a tény, hogy reggel még félméteres hó alól ástuk ki a kocsit, délután meg a tenger partján pancsoltunk, általános derültséget okozott.

A szomszédos Monaco pont útba esett, így ide is betértünk.

A hercegség első pillanatban meghökkentő, a másodikban pedig zavarba ejtő.

Több milliárdot érő jachtok parkoltak a kikötő minden négyzetméterén, húsz-harmincmilliós taxik fuvarozták a száz-százötvenmilliós autóikat otthon hagyó milliárdosokat.

A Casino esti fényei. Nem tudtuk teljesen magunkénak érezni Forrás: Flickr/Cesar Acebal

Véletlenül begurultunk a legendás Casino parkolójába, ahol majdnem nekünk tolatott egy Ferrari. A régi kisbusz a hatalmas, vörös „Bérelhető" felirattal az oldalán biztosan összezavarta a sofőrt. Nem látott még ilyet. Miután szerencsésen megúsztuk a koccanást – aminek ki tudja, milyen következménye lett volna –, nyomtunk egy kövér gázt, és hazáig hajtottunk. Kiváló hét volt.