Nem tárgyakat, hanem élményeket gyűjtünk

2014.11.07. 21:06

Túl van a harmadik tízezer kilométeren a világot körbebicikliző magyar házaspár. Harkányi Árpád és Zárug Zita – akik az Origo utazás rovatának rendszeres szerzői - Mexikóból adtak interjút.

Megint eltelt majdnem egy év, mióta legutóbb interjút adtatok az Origónak. Hol jártok most, és hányadik kilométert tapossátok épp?

A maják földjén járunk, a Yucatán-félszigeten, Mexikóban. Épp sziesztázunk, mert az elmúlt napok felhős, esős időjárása után ma újra kisütött a nap, és egy kicsit kupán ütött minket a trópusi hőség. Egy Sotuta nevű falu olcsó étkezdéjének a ventilátora alatt próbáljuk átvészelni a legforróbb délutáni órákat. A kilométer-számláló 30 061 kilométeren áll, tegnap ünnepeltük a harmadik tízezret, ami egyben az utunk háromnegyedét is jelenti.

Így ünnepelték a Budapest óta megtett 30 ezer kilométert Chichen Itza piramisánál, Mexikóban

Forrás: Harkányi Árpád

Amikor legutóbb beszéltünk, épp egy kisebb kulturális sokkon voltatok túl. Két év Ázsia után ugyanis akkor érkeztetek meg Ausztráliába, ahol visszacsöppentetek a „nyugati" civilizációba. Egy év után most megint egy kevésbé fejlett országban bringáztok. Nem szokatlan?

Nem, sőt igazából már hiányzott, és nagyon vártuk, hogy újra egy „fejletlen" országban lehessünk. Annyi sok ázsiai ország után a nyugati országok egy kicsit sterilnek tűntek. Ott is kedvesek, barátságosak az emberek, de leginkább csak városok vannak, falvak nemigen, és két város között sokszor csak a nagy semmi van, vagy ugyanaz az erdő, a sivatag, hegység, stb. Persze ezt is nagyon lehet élvezni, és meg is találtuk a páratlan természeti csodákat. Gyönyörű helyeken jártunk Ausztráliában, Új-Zélandon, Hawaiin és a szárazföldi USA-ban is.

A fejlődő országok élettel teli, színes kavalkádját jobban kedvelik

Forrás: Harkányi Árpád

De az igazi mégiscsak az, amikor mindennap szembejön valami olyasmi, amin nagyon csodálkozunk, és amit előtte elképzelni sem bírtunk volna. Mexikó ilyen.

Gondolom, már ennyi idő alatt is megtapasztaltátok, hogy a szegénység mást jelent Ázsiában és Latin-Amerikában. Hogyan fogalmaznád meg a különbséget?

Az igazán szegény latin-amerikai országokban még nem jártunk. Mexikó jóval gazdagabb, mint a legtöbb ázsiai ország, ahol voltunk, de ahogy Törökországból vagy Pakisztánból, úgy innen is nagyon sokan mennek át (sokszor illegálisan) dolgozni az Egyesült Államokba. Talán az a legnagyobb különbség, hogy itt Mexikóban nekik sokkal inkább megvan ez a kitörési lehetőség. Egyszerűen elindulnak, ha kell, gyalog, és megpróbálják. Egy bangladesinek vagy egy rohingya menekültnek sokszor nincs még ennyi lehetősége sem, nekik szinte reménytelen a helyzetük.

2012-ben egy bangladesi rohingya menekülttáborban is jártak

Forrás: Harkányi Árpád

Az is jól mutatja a különbséget, hogy míg Indiában kapni lehet mindenféle tisztálkodási szert egyszeri alkalmakra elegendő, apró csomagolásokban, mert sokak csak így tudják megvenni, addig itt Mexikóban nincs ilyen. Viszont van Walmart, vannak bevásárlóközpontok, és például annyira bolondulnak a kóláért, hogy itt még 3 literes kiszerelésben is kapni. Mindenhol mindenki issza az üdítőt, szerintünk az egy főre jutó kólafogyasztás itt a legmagasabb a világon.

Festett kupakokat és egy papírból hajtogatott motorkerékpárt árul egy koldus Mexikóban

Forrás: Harkányi Árpád

Ezek miatt nekünk is könnyebb itt, hiszen nem próbálnak olyan agresszíven eladni nekünk bármit is, nem rángatnak be a boltjukba, nem állnak elénk, nem követnek minket, és átvágni sem próbálnak annyiszor és annyira az árakkal, mint mondjunk Indiában.

Van azért hasonlóság is?

Persze, rengeteg. Ázsiában és itt is sok helyen dívik a riksa, vagyis a kerékpáros taxi, amivel sokan keresnek pénzt. Itt is és Ázsiában is vannak, akik abból élnek, hogy összegyűjtik és/vagy szétválogatják a szemetet, majd eladják. Sokan árulnak apró édességeket, rágót, csecsebecséket az utcán, ahogy Ázsiában is. És vannak koldusok is; nekik általában csak ételt szoktunk venni, mert nem tudjuk, a pénz hová kerülne. Sokan mondják, hogy itt is működik a koldusmaffia. Itt is az utcán zajlik az élet, vannak színes piacok, árusok, utcai éttermek, családi étkezdék, ahol a gyermekek a szomszéd asztalnál játszanak, vagy épp besegítenek az anyjuknak a konyhán, és senki nem néz ezért a családra rossz szemmel. Színes, érdekes világ ez nekünk, főleg, hogy - megkockáztatom - itt Latin-Amerikában boldogabbak az emberek, mint sok, náluk jóval gazdagabb nyugati országban.

Játék- és étkezőasztal egy eldugott kis mexikói falucska családi éttermében - Zitáék az ilyen helyeket preferálják

Forrás: Harkányi Árpád

Visszatérve a fejlett országokra, Új-Zélandon elég sokat időztetek, hiszen munkát is vállaltatok ott. Milyen érzés volt az állandó utazás után kissé letelepedni?

Remek érzés volt, hogy kicsit egy helyben voltunk. Jó volt a kiszámíthatóság, hogy tudtuk, másnap is ugyanott ébredünk, ugyanabban a szőlősben fogunk szüretelni ugyanazokkal az emberekkel. Jó volt ez a kis pihenő, eljöttek végre a várva várt szürke hétköznapok, leülepedtek bennünk az élmények, miközben feltöltődtünk, felkészültünk a hazafelé vezető útra.

Szüret közben spanyolt tanultak, ezzel is készülve Latin-Amerikára

Forrás: Harkányi Árpád

Ez az időszak triplán nagyszerű volt: jól éreztük magunkat, pénzt kerestünk, és még egy kis spanyolt is sikerült tanulni, mert a szüret közben audioleckéket hallgattunk, vagy az argentin kollégáinkkal beszélgettünk. Egyébként abban a szőlészetben is dolgoztunk, amit pont akkor az angol királyi pár is meglátogatott, láttuk azt az üreget a sorok között, amelyben Katalin hercegnő megbotlott.

Gondolom, az út folytatása szempontjából sem volt elhanyagolható az ott megkeresett jövedelem.

Így van, hiszen az a megtakarítás, amivel otthonról elindultunk 3 éve és 4 hónapja, már rég elfogyott, ezért most abból utazunk, amit Új-Zélandon megkerestünk. Két hónapig mind a ketten dolgoztunk, és mivel csak ennyit és nem egész évben, még a legalsó adósávba se kerültünk bele, ezért vissza tudtunk igényelni szinte az összes levont adót. Így végül több mint 14 új-zélandi dollárért (2700 forint) dolgoztunk óránként.

Abban a szőlészetben dolgoztak, amelyet akkor az angol királyi pár is meglátogatott

Forrás: Harkányi Árpád

Ez ott a minimálbér, ami több, mint amit odahaza 6 év tapasztalat után Árpád az IT-szektorban keresett. Ez valljuk be, elég röhejes, hiszen csak szőlőt szedtünk, amit két nap gyakorlás után bárki ugyanolyan hatékonyan tud végezni, mint az, aki már évtizedek óta ezt csinálja. Ezen élményekből, a munka- és vízumszerzés kálváriájából egyébként cikket is írtunk.

Ausztrália és Új-Zéland után átrepültetek Amerikába. Ekkor is tapasztaltatok kulturális különbséget?

Igen, bár ez közel sem volt akkora, mint Ázsiából a „fejlett" világba, vagy onnan vissza Mexikóba. Az ausztrálok és a kiwik (az új-zélandiak) elég laza, kissé bolond figurák, simán besétálnak pizsamában vagy mezítláb egy boltba, és ezért senki nem néz rájuk furcsán. Amerika kicsit más - persze ha Hawaiit nem nézzük, mert azért ott is van egy életérzés. Míg a déli féltekén mindenki „Good on you!"-zott ránk, vagyis kvázi gratulált hozzá, hogy milyen vagányak vagyunk, addig Amerikában ahányszor stoppoltunk vagy kertekben aludtunk, mindig előjöttek a helyiekből sztorik a gyilkosságokról, és hogy „sok itt az őrült, vigyázni kell!". Szerintünk persze nem így van, inkább ki kéne hajítani a tévét az ablakon, és nyitott szemmel, éberen járni a világban. Ebben az ausztrálok és a kiwik talán picit előrébb járnak, azok alapján, akikkel mi találkoztunk. No meg az USA-ban újra láttunk koszos utcákat és hajléktalanokat, míg az ilyesmi a szigeteken elképzelhetetlen volt. Ha Új-Zélandon kirabolnak egy egész nap őrizetlenül hagyott becsületkasszás zöldségpultot, az már az újságok címlapján van.

Új-Zéland ilyen őrizetlen, becsületkasszás zöldségpultokkal van tele

Forrás: Harkányi Árpád

Emlékszünk, mikor Ausztráliában a magyar barátaink körbevittek Brisbane-ben, megmutatták a szegénynegyedet: egy-két kerítés nem volt rendben, és csak kb. minden harmadik házhoz tartozott úszómedence. Ehhez képest San Francisco aluljárói tele voltak szerencsétlen drogos hajléktalanokkal, húgyszag volt, bűz és mocsok.

Ezek az országok nem az olcsóságukról híresek. Nőttek a költségeitek?

Nőttek is, meg nem is. A „rezsink" nem nőtt, hiszen az ázsiai családi éttermekről a szupermarketekre váltottunk, és az ott vett (vagy kukázott) élelmiszert magunk főztük meg, a szállodákat pedig teljesen elfelejtettük, hiszen a legolcsóbb szoba ára is a többszöröse volt a napi átlag büdzsénknek.

Ausztráliában újra sokat használták a sátrukat

Forrás: Harkányi Árpád

Amikor dolgoztunk, akkor persze egy hostelben laktunk, de az kicsit más volt, mert akkor pénzt kerestünk, és egy helyben voltunk, így ami elment a szállásra, az visszajött az ételek árán, hiszen végre vásárolhattunk nagy tételben, nem kellett másnap továbbcipelni a 20 kiló krumplit. Volt, hogy krumplistésztát készítettünk, és kiszámoltunk, hogy tányérja 45 forintba került – ez Új-Zélandon nagyon olcsónak számít, pláne, ha a munkabérünkhöz viszonyítjuk.

Ezekkel még csak szinten tartottuk volna a napi 2735 forintos büdzsénket, ám sajnos sok nagyobb kiadásunk is volt a közelmúltban. Az amúgy nagyon strapabíró, de mindig túlpakolt kerékpárjaink felfüggesztései három év alatt tönkrementek. Az egyik még az USA-ban, a másik már itt Mexikóban mondta be végleg az unalmast. A fényképezőgépünk is bekrepált, ebből is most rendeltünk újat. Védőoltást is kellett ismételnünk 3 év után, elkopott a második garnitúra gumi is a bringákon, és a repülőjegyek sem voltak ingyen - igaz, mivel Hawaiit beiktattuk, így ezer dollárba sem került átszelni a Csendes-óceánt.

Új-Zélandról Hawaii érintésével érkeztek meg az Egyesült Államokba

Forrás: Harkányi Árpád

Az, mondjuk, egy jó buli volt. Csak azért álltunk meg a szigeteken, mert így sokkal olcsóbb volt a repülőjegy. Még Új-Zélandon sem gondoltuk volna, hogy valaha eljutunk ezekre a szigetekre, és persze ha már ott voltunk, alaposan becsavarogtuk a Nagy Szigetet, felmásztunk a Mauna Kea vulkán 4207 méter magas csúcsára, és körbebicikliztük a szigetet.

A bevételi oldalon mi a helyzet? Terveztek-e idén is kiadni egy naptárat, ami tavaly olyan sikeres volt?

Igen, kiadunk idén is egy naptárat, a maga nemében az utolsót. Most folynak az utolsó simítások rajta, a 2015-ös 360°bringa falinaptár témái Új-Zéland, Hawaii és az USA négy másik állama, valamint Mexikó vidékei lesznek. Természetesen ezúttal is egyedi fényképeket tartalmaznak, a világot a saját, kerékpáros világvándor szemszögünkből bemutatva, hiszen sok olyan helyre is eljutunk a bringákkal, ahol hátizsákos turisták vagy csoportos utazások résztvevői nemigen. Nem titok az sem, hogy részben e naptár kiadásából szeretnénk finanszírozni azt a 10 ezer kerékpáros kilométert, ami még hátravan hazáig.

Zita és Árpád készülő, 2015-ös fotónaptárának előnézete

Forrás: Harkányi Árpád

Külön öröm, hogy idén e projektbe sikerült bevonni néhány, már a kezdetek óta mellettünk álló partnerünket és a Magyar Kerékpárosklubot is, így aki november 19-e előtt megrendeli tőlünk a naptárat, az nemcsak egy gyönyörű, inspiráló falinaptárral gazdagodik, hanem komoly kedvezményeket is kap tőlük.

Az elmúlt egy évben mi volt a legjobb és a legrosszabb élmény?

A legjobb az volt, amikor az új-zélandi Invercargill városában épp a dinoszauruszok korából való, de még most is élő őshüllőt, a tuatarát néztük meg, és megcsörrent a telefonunk. A leendő főnökünk hívott minket egy munkaajánlattal, ami egyben munkavízumot is jelentett. Ugráltunk örömünkben, és nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ez végül megadatott. Ekkor már nagyon gyéren álltunk a betevővel, ha ez nem jött volna, lehet, hogy idő előtt hazatértünk volna pénzhiány miatt. Így viszont tudtuk folytatni.

A legrosszabb? Ez már nehezebb kérdés... Nem tudunk rá válaszolni. Nem voltunk betegek, mindketten egészségesek vagyunk, kaptunk munkát, ha a naptár is összejön, úgy néz ki, végigvihetjük az álmunkat, ahogy elterveztük. Kell ennél több? Ha a rossz dolgokra figyelnénk, már rég nem lennénk úton.

Latin-Amerika nem a jó közbiztonságáról híres. Felkészültetek erre?

Mondunk egy példát: van egy amúgy gyönyörű európai főváros, ahol nem is olyan rég elkötött tankkal masíroztak az utcán, tévészékházat gyújtogattak, legújabban pedig pártszékházat ostromoltak. Ez van a hírekben, miközben mégis közel kétmillió ember él ott viszonylagos békében, vagy legalábbis biztonságban, nem igaz? Így van ez Latin-Amerikával is. Van egy rossz híre, és valóban vannak veszélyes helyek, városrészek vagy pillanatok, de ezeket mi nem keressük, ér minket elég kaland amúgy is. Mi azt a sok száz millió jó embert és történetet keressük, amitől érdekesek és izgalmasak ezek az országok.

Egyesek szerint nemcsak bátorság, hanem egyenesen vakmerőség, amit csinálnak, de ők ezt nem így látják

Forrás: Harkányi Árpád

De egyébként felkészültünk. Tegnap is a rendőrség parancsnoki szobájában aludtunk a gumibotok és bilincsek között, a szúnyogháló alatt. Utóbbi azért kell, mert sokkal valósabb veszély a dengue-láz, amelyet egyszer már elkaptunk, és másodjára állítólag nem finom. Mindig kikérjük a helyiek véleményét a környékről, igyekszünk sötétedés után csak ott mászkálni, ahol sok az ember, és feltölteni a felhőbe az összes fotónkat és videónkat. Nem tárgyakat, hanem élményeket gyűjtünk, ezeket nem veheti el tőlünk senki. Ha még így is kirabolnak – aminek kb. annyi az esélye, mint odahaza –, vihetnek mindent, csak az életünket és az útlevelünket hagyják meg.

Merre tovább?

Egy hét múlva már Belize-ben leszünk. Az az egyetlen ország Latin-Amerikában, amely angol gyarmat volt. Onnan Guatemala, Honduras jön, majd végig Közép-Amerikában.

Mexikóban sok azték és maja romot meglátogattak. Ez a kép Palenquében készült

Forrás: Harkányi Árpád

Aztán lesz még pár hónapunk Dél-Amerikában is. A Machu Picchu, a Titikaka-tó és Bolívia már nagyon várnak ránk, mielőtt jövő nyáron visszatérünk Európába.

Mikor tervezitek a hazatérést?

2015 őszére. Még nincs meg a pontos dátum, de az biztos, hogy október 16-a előtt, ami Árpád édesanyjának a szülinapja. Nem szeretnénk ezt a végtelenségig csinálni, hiszen ez csak a nászutunk, csak egy fejezet az életünkben, ami után szeretnénk még mást is. Ráadásul a családunk is folyamatosan unszolt minket, már azt is gondolták, hogy haza sem akarunk menni, ezért is tűztük ki a hazaérkezés határidejét. Mióta ezt lefixáltuk, kicsit más lett minden, jobban érezzük, hogy ez az álom egyszer véget ér, és ezért igyekszünk még jobban értékelni minden egyes napját.

Várjátok már? Milyen lesz visszazökkeni a szürke hétköznapokba?

Persze hogy várjuk, de csak annyira, amennyire egészséges. Ha az út végére figyelnénk, kihagynánk a lényeget, mert nemcsak az a fontos, hogy mi vár a végén, hanem hogy addig mi jön szembe az úton, és hogy azt hogyan éljük meg.

Zita és Árpád 2011. június 11-én indultak útnak Budapestről, a Hősök teréről

Forrás: Harkányi Árpád

Az biztos, hogy ha majd hazaérünk, jó lesz otthon lenni, újra a családunk, a barátaink között, mindennap ugyanabban az ágyban, ugyanabban a házban aludni. Ugyanakkor biztosan elmúlik majd a varázs, ez a csoda, amit ezen az úton szinte mindennap megélünk, és akármennyire is igyekszünk majd, egy helyben biztos nem fog ennyi élmény érni minket. De ez nem is baj. Sok új ötletünk és tervünk van már arra a következő fejezetre is, ezért attól nem tartunk, hogy unatkozni fogunk. Csak az a fontos, hogy mindig legyen valami célja az embernek, és az legyen egy nagy terv része, de legyenek emberi léptékei. A mai napból például van még hátra 60 kilométer Piste városáig, és már nincs is akkora hőség. Ez nem is olyan nagy dolog egy délutánra, nem igaz?

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.