Együtt tolják az Őrség szekerét

Vágólapra másolva!

Amikor az Őrségbe készültem, az internetet böngészve azt terveztem, mindent ki fogok próbálni a rétesnyújtástól a korongozásig, és megnézem, hogy készülnek a híres kecskesajtok és tökmagolajak. Ebből ugyan nem lett semmi, de csodálatos napokat töltöttem a vidéken, néhány emlékezetes beszélgetéssel fűszerezve.

Travellina

Vágólapra másolva!

Velemér Őrség utazás falusi turizmus

A húsvétot követő napokban jutottam el az Őrségbe, amikor rajtam kívül alig akadt látogató. Eddig egyszer jártam ezen a vidéken, méghozzá egy teljesítménytúrán: végignyargaltunk 35 kilométert, de a szintidő nem tette lehetővé a nyugodt szemlélődést. Annak is megvolt a maga öröme, de a tájat látva eldöntöttem, ide mihamarabb vissza kell térni.

Most úgy szerveztem az utat, hogy ráérősen végigjárhassam a vidék gyöngyszemeit a veleméri templom páratlan freskóin át a szoknyás haranglábakig. Annak, hogy a holtszezonban érkeztem, megvolt a maga előnye és hátránya. Az mindenképpen kellemes volt, hogy a látnivalók körül soha nem volt tömeg, sőt, legtöbbször rajtam kívül egy lélek sem akadt. Egész más tökéletes csendben szemlélődni, mint ha egy turistabusznyi látogató zsong az ember körül.

A nagy nyugalomban én magam is lelassultam. Míg máshol energikusan végigfotózom a látnivalókat, itt hosszasan ücsörögtem a fűben, és bámultam a tájat. A látogatók hiánya viszont azzal is járt, hogy több műhelyt zárva találtam. De még ha nyitva tartottak is – mint például a fogadó, ahol az Őrségi Nemzeti Park prospektusa szerint megnézhetjük, hogyan nyújtják a rétest –, egy szem turista kedvéért érthetően nem kezdtek bele semmibe.

Fazekasság új technológiával

Hogy egy kicsit mégis belelássak az itteni hagyományokba, felkerestem egy fazekast. A panziótulajdonos ifjabb Albert Attilához irányított, akinek családja – ameddig csak emlékeznek a felmenőkre – mindig is fazekassággal foglalkozott. Az energikus fiatalember a polgármesteri állás betöltése és négy gyerek mellett is tele van ötletekkel, tervekkel, hogyan újítsa meg a hagyományos szakmát.

Magyarszombatfán több száz éves hagyományra tekint vissza a fazekasság, az első írásos említése 1366-ból származik. Az edényeket nem iparművészeti célokból készítették, hanem valós igények alapján, használati célra. A környék agyagos talaja gyenge termőképessége miatt megnehezítette a földművelést, viszont kedvező alapanyagot biztosított a fazekasoknak. Ahogy Attila fogalmazott: „amit egyik kezével elvett a természet, a másikkal visszaadta”.

Az itt élő gerencsérek tavasztól őszig a földeken dolgoztak, ősztől tavaszig pedig beültek a fazekaskorongok mögé, és sorra gyártották azokat az edényeket, melyeket később Somogy, Zala és Baranya megye falvaiban terményekre és más használati tárgyakra cseréltek. Ha épp kancsókra volt kereslet, azt gyártották, ha tyúkitatóra, akkor pedig arra álltak rá. Ami közös volt a termékekben, az a barnás-zöldes színvilág, valamint, hogy mindig alacsony tüzű (maximum 1000 fokos) technológiával, fatüzelésű kemencében készültek.

A szín- és motívumvilágot nem kell bolygatni, de a technológiát Attila a mai kor igényére igyekszik alakítani, hiszen a hagyomány szerint is mindig a kereslet diktálta a gyártást. Ma már elvárás, hogy az edények bírják a mikrót és a mosogatógépet, és hogy tartósabbak legyenek, azaz a zománcuk ne pattogjon le olyan könnyen. Bizonyos használati céloknál az is fontos, hogy az edények ne legyenek nagyon porózusak, azaz ne szívják magukba a folyadékot, zsírt. Sok kerámia ugyanis egyszerűen nem alkalmas folyadék tárolására (butellának, vázának). A megoldás az új, magas tüzű (1200 fok felett égetett) edények kikísérletezése, bár ez a technológia sehol nem terjedt el a Kárpát-medencében.

Érdekes módon az itteni fazekasságnak vannak olyan sajátosságai, amelyek unikálisak hazánkban, és inkább a mediterrán vidékekre jellemzőek. Ilyen például a bal kéznél lévő korong, vagy korongozás közben a bőr használata. Mint világörökségvadász örömmel hallottam, hogy a technológia egyedisége miatt a magyarszombatfai fazekasságot idén az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára jelölték.

Remélhetőleg lesz, aki továbbviszi a hagyományokat. Az 50-es években még száz körül volt a faluban a fazekasok száma, ma már csak 13-an vannak. Mivel az utánpótlás tűnik a legnagyobb problémának, Attila szeretne oktatóközpontot létrehozni az új műhelyében. A másik gyökeres változás az lesz, hogy nyit az utca felé. Jelenleg a faluban a fazekasok portája előtt ugyan díszeleg néhány edény mutatóba, de a műhelyek hátul, a kert végében bújnak meg, és sok látogató ódzkodik becsöngetni a családokhoz. Az új fazekasműhely és oktatóközpont hatalmas üvegablakokkal hívogatja majd a járókelőket, így a bátortalanabb turistákat is könnyebb lesz becsalogatni.

Attila igyekszik bevonni a többi fazekast is az új tervekbe, akik több-kevesebb lelkesedéssel figyelik a változásokat. „Nem azért van a szekér, hogy felborítsuk, hanem hogy együtt toljuk” – búcsúzik el optimistán, aztán már indul is Zalaegerszegre, ahol épp keramikustalálkozót tartanak.

Fazekasház Magyarszombatfán Fotó: Kisgyörgy Éva

Kik voltak a habánok?

Én viszont csak a szomszéd faluba, Velemérbe mentem, ahol már korábban megakadt a szemem egy habán és reneszánsz majolika műhelyt hirdető táblán. Bevallom, soha nem hallottam a habánokról, így a majolikaművészetükről sem, úgyhogy hajtott a kíváncsiság.

Egy szimpatikus házaspárhoz vezetett az út. Dávid Éva és Varsányi György néhány éve költöztek az Őrségbe. Eredetileg nyaralónak szánták a házat, de végül gyökeret vertek ezen a gyönyörű vidéken. A feleség épp egy vevővel foglalkozott, de György azonnal belefogott, hogy elmesélje, kik voltak a habánok.

Ennek a református, anabaptista vallási csoportnak a története a 16. század elejére nyúlik vissza, amikor elhagyták Svájcot, és Európa különböző vidékein telepedtek le. Nagyobb közösségeket hoztak létre a korabeli Magyarország területén, például a Felvidéken, Sárospatakon, Erdélyben, és rövid ideig az Őrségben is.

A habánok, hasonlóan az Amerikában élő amisokhoz, szigorúan szabályozott vallási közösségekben éltek, és bármibe fogtak, azt nagyon magas szinten űzték. Késeseik éppúgy messze földön híresek voltak, mint könyvkötőik és asztalosaik, de ők építettek errefelé először emeletes házakat, és a magyar bányák egy részét is ők tervezték. Közülük kerültek ki a magyar főúri udvarok orvosai, bábái, patikusai. Itáliai és németalföldi tanulmányaiknak köszönhetően a habánok a 16. század elején már jól értettek a fajanszkerámia készítéséhez, ami ezen a vidéken akkoriban egyedülállónak számított.

Dávid Éva 2004 óta készít habán kerámiákat. Még abban az évben a Velemér völgyébe költöztek, ahol nemcsak a fazekasságnak voltak évszázados hagyományai, de a 16. században a habánok is megfordultak errefelé. Már az első évben kiderült, hogy a kockázatosnak tűnő lépés jó döntésnek bizonyult. Velemért – elsősorban Árpád-kori temploma miatt – nyaranta rengeteg turista keresi fel, akiknek jó része a műhelyt is meglátogatja. Így aztán nemcsak a kész termékeket láthatják a látogatók, de betekintést nyerhetnek a majolikakészítés folyamatába és a készítők életébe is.

Újabb mérföldkövet jelentett, hogy néhány évvel később elutaztak Olaszországba, ahol annak idején a habánok is tanulták a majolikakészítés titkait. Assisi közelében, Deruta városában egy másik lenyűgöző stílust fedeztek fel, a ghirlanda rosso világát. A középkori Itália nemcsak festészetben, szobrászatban és építészetben alkotott kiemelkedőt, de a majolika műfajában is felülmúlhatatlan volt. A hajdanvolt és mai olasz mesterek munkássága mélyen megérintette Dávid Évát, így műhelyében a habán kerámiák mellett ma már olasz reneszánsz termékek is készülnek.

Éva és György ezekkel a különleges kerámiákkal nem támasztanak versenyt a hagyományos magyarszombatfai fazekasságnak, inkább színesítik a kínálatot egy szellemiségében ide illő, de mégis egészen más termékpalettával.

Új szelek a vendéglátásban

De nemcsak a fazekasságban, a vendéglátásban is komoly változások zajlottak le. Az Őrség a maga szelíd lankáival, különleges építészetével és hagyományaival mindig is vonzotta a látogatókat. Nagyon népszerű a falusi turizmus, sok kiadó szoba, ház van a környéken. És megjelent az a réteg, amely szeretne hagyományos környezetben pihenni, azaz nem kedveli a szállodák steril világát, viszont szívesen venné az ott megszokott szolgáltatásokat: legyen svédasztalos reggeli, minden nap ragyogjon a fürdőszoba, és ne csak egy kulcsot kapjanak a házhoz, hanem egy környéket jól ismerő tulajdonost is.

Erre az új igényre érzett rá Farkas Ágnes, aki négy éve nyitotta meg a Kosbor panziót Magyarszombatfán. Ő sem teljesen idegenként érkezett, ugyanis már évek óta szerelmes volt az Őrségbe, ahova leginkább gombászni járt le. A fővárosban évtizedekig kereskedelmi területen dolgozott, nem sok köze volt a vendéglátáshoz, de mindig is arról álmodozott, hogy egyszer panziót fog üzemeltetni.

Amikor végképp belefáradt a multik világába, nekilátott az álom megvalósításának. Megvásárolt az Őrségben egy régi házat, hogy majd panzióvá alakítja. Ahogy az az építkezéseknél lenni szokott, egymás után bukkantak elő a rejtett hibák, úgyhogy végül a régi házat le kellett bontani, de a terveket nem vetették el. Így ugyan kényelmetlenebb az üzemeltetés (a kisebb kiszolgálóhelyiségek miatt), de a vendég autentikus házakban pihenheti ki magát.

Én úgy kerültem ide, hogy a Stílusos Vidéki Szállodák láncolatának több panziójában megszálltam már, és amikor kiderült, hogy itt is van egy tagjuk, nem volt kérdés, hogy náluk szállok meg. A falusi vendéglátás itt nem abban jelenik meg, hogy vasvilla van a háznak támasztva, hanem olyan gondoskodást és figyelmet kap a vendég, mintha a nagymamájánál járna.

Ági nemcsak a házak kialakításában ragaszkodik a hagyományokhoz. Fontosnak tartja, hogy helyi kistermelők termékei kerüljenek a reggeliző pultra, és hogy minél autentikusabb programokat tudjon ajánlani a vendégeknek. Nyitáskor a falu teljes lakosságát meghívták egy piknikre, hogy jó kapcsolatokat ápoljanak a helybéliekkel. Ahogy Éváék nem jelentenek konkurenciát a helyi fazekasoknak, így Ági sem versenyez a szobákat kiadó falusi családokkal, hiszen egy egész más vevőkört szolgál ki: magasabb színvonalat elváró hazai és külföldi közönséget.

Modern felfogású tökfőzelék

Ahogy sokan már nem érik be a régi kárpitos heverőkkel és kétes tisztaságú fürdőszobákkal, a gasztronómiában is magasabbak lettek az igények. Persze kihagyhatatlan egy tányér dödölle, és az ember számolatlanul tömi magába a rétest, de a gasztroforradalom óta egyre ínyencebb és jobb minőségű fogásokhoz szokott városlakó már vidéken is keresi az egyedit, a különlegest.

Nekik volt jó hír, hogy tavaly megnyílt a Pajta, amelyet egy Dunakesziről érkezett fiatal pár, Marjai Flóra és Kvasznicza Ferenc üzemeltet. Ők se a gyors meggazdagodás reményében települtek ide. Ferenc rengetegszer megfordult itt gyerekkorában, mivel a szülei ide jártak néptáncos táborokba. A család beleszeretett a tájba, és a gyerekek is egyre jobban kötődtek az Őrséghez.

A család által megvásárolt régi pajtát alakították át szülői segítséggel és hitellel egy meglepően modern, de a tájhoz mégis szépen illeszkedő étteremmé, ahol olyan ínyenc fogásokat találunk, melyek budapesti menő éttermekben is megállnák a helyüket. Nem annyira a külföldi és pesti vendégeket célozták meg, hanem kifejezetten helyi vendégkört igyekeznek kiépíteni, különösen a közeli nagyvárosok lakóiból.

Egy-egy turista még ma is értetlenül áll az étlap előtt. Hogyhogy modern felfogású tökfőzelék van itt dödölle helyett? Flóráék szelíd határozottsággal tartanak ki a koncepciójuk mellett. Természetesen nem rugaszkodnak el teljesen a hagyományoktól, helybeli alapanyagokkal és kézműves termékekkel dolgoznak, az én vacsorámban például fellehető volt a híres tökmagolaj.

Igyekeznek bekapcsolódni a falu életébe, a hagyományok őrzésébe. Az étterem egyik részét könnyen rendezvényteremmé lehet alakítani, ahol néptáncos esteket és táborokat tudnak tartani, de közben óvatosan nyitnak új célközönség felé, például jógatáborok szervezésével. A Pajta rendezvényközpont és étterem maga is új vevőkört csábít a vidékre, és ennek jótékony hatását a falusi vendéglátók és kézművesek is élvezik.

Éppen ez volt a közös pont mind a négy beszélgetőpartneremben: miközben imádják az Őrséget és féltőn óvják a hagyományokat, igyekeznek nyitni új közönség felé. Ezzel ide vonzanak olyan látogatókat, akik magas színvonalú vendéglátásra vágynak, vagy akik örömmel fogadnak egy újfajta kézműves termékpalettát. Ma már a legmacerásabb vendégnek is fel kell kötnie a nadrágszárát, ha bele akar kötni valamibe. A határtalan nyugalom, a csodálatos táj mellett kifogástalan szolgáltatásokat lehet itt találni. Egyetlen nehézség maradt csupán: az Őrségből hazaindulni.