Ilyen egy majdnem tökéletes magyar város

2016.12.09. 09:57

Felszaladtam a dóm tornyába, megpihentem egy kolostorban, bejártam a város legszebb épületét, sétáltam a Boszorkányszigeten, forralt borral melegedtem az adventi vásáron, és hiába kerestem a disznófejű fát. A nap végére pedig még az is eszembe jutott, talán vissza kellene költöznöm Szegedre.

Előre kell bocsátanom, elfogult vagyok Szegeddel. Tíz évig éltem a városban, itt jártam egyetemre, itt kezdtem el dolgozni életem első rendes munkahelyén, és itt rúgtak ki életemben először, az első rendes munkahelyemről. Ez utóbbi élmény sem változtatott azon, hogy imádtam a várost, és most, 11 év után újra beleszerettem. Még akkor is, ha ez a Szeged már nem teljesen ugyanaz,  mint ami akkor volt. 

Sok minden megváltozott. Például ott, ahol az egyetemi tesiórákon róttuk a köröket, ma már hipermodern, az egyetemi könyvtárnak is otthont adó Tudományos és Információs Központ áll, az Árpád téren Kráter, a Sörkert helyén pedig hotel épült, és a dóm mögötti lovas szobor árnyékát is lefestették. 

Reggel a kolostorban 

Alig tíz perccel az után, hogy befutott a vonatom, már a város legrégibb épületében, az alsóvárosi ferences templomban ültem. Egyes-egyedül, rajtam kívül csak a kántor volt az épületben, aki épp gyakorolt az orgonán. Meghitt percek voltak, de hamarosan indulnom kellett, tízkor kezdődött a vezetés. Én voltam az egyedüli vendég, de egy novemberi hétköznapon ez nem is olyan meglepő.

Magas tornyával kitekint a pusztákraForrás: Tóth Judit

A templom és a kolostor kívülről is megkapó látványt nyújt, a hatalmas, hófehér épület tekintélyt parancsolóan magasodik Alsóváros házai fölé. Tömörkény István így írt róla:

„A régi nagy templom körül olyanformán telepednek meg a házak, mint öreg kotlóstyúk köré az apró csibék. Nagyon szép, ódon, erős épület, hatalmas testével itt áll hosszú évszázadok óta, és magas tornyával kitekint a pusztákra. Itt, ahol minden sík és lapos, ami már kicsit magasabban van is, igen messze ellátszik... elinteget a járókelőknek. Kik valamely bajban vannak, szorongattatásukban feléje fordulnak.” 

A kolostorban ma is élnek szerzetesek. Szegénykonyha működik itt, néhány éve pedig látogatóközpontot is kialakítottak az épületben. A templomot és a kolostort még a 15. században kezdték el építeni, majd a török hódoltság miatt félbehagyták. A tornyot és az új rendházat már az 1700-as években építették. Az épület külseje, leszámítva a tornyot, gótikus, a belső kialakítás viszont főleg a barokk stílus jegyeit tükrözi. 

Gótika és barokk egymás mellettForrás: Tóth Judit

Engem is ellepett volna az ár 

Ahogy a kolostor zárt udvarában sétálgattunk, darvak hangjára lettem figyelmes. Abba is maradt egy pillanatra az idegenvezetés, azt hiszem, látszott rajtam, hogy teljesen magával ragadott a látvány. Számomra az ősz leggyönyörűbb természeti látványossága a daruvonulás. Sajnos Budapestet elkerülik a darvak, így nagyon örültem, hogy idén először végre láthattam ezeket a csodálatos madarakat. 

A kolostor gyógynövényes kertje most, ősz végén már keveset mutatott magából. A rozmaring, citromfű és a többi gyógynövény mellett paprikát is látni itt. Mint megtudtam, ennek az az oka, hogy Szegeden a ferences szerzetesek honosították meg a paprikát.  Gyógynövényként, főleg járványok idején használták, csak később lett belőle fűszernövény. 

A templomban érdekes feliratot láthatunk a faajtóba vésve: „A viz it vot 1879. március 12.” A szegedi nagy árvíz a templomot is elöntötte, és egy szerzetes megjelölte, meddig ért a víz. Odaálltam a jelölés mellé, a víz pár centivel engem is ellepett volna. 

A nagy árvíz a templomba is betörtForrás: Tóth Judit

Szeged szebb lesz, mint volt 

„A robogó szennyes ár már a rókusi városrészben tombol. A katonák és a munkások csapata éjszaka két órakor érkezik a rókusi templom elé, ekkor rendelte el Szabados tanácsnok a rókusi harangok kongatását. Szomorú szavára nemsokára megszólalt a városháza öreg harangja, és utána a város többi tornyában is félreverik a harangokat, hogy hirdessék: a város elpusztul.” 

Ezeket a sorokat már a szegedi dóm látogatóközpontjában olvastam, ahol még éppen tartott a Szeged és a Tisza kapcsolatát bemutató időszaki kiállítás. 

1879. március 12-én hajnalban a Tisza áttört a gátakon, és elárasztotta a várost. A folyó csak 186 nap múlva húzódott vissza teljesen, a város 6500 házából mindössze 250 maradt épen. Az árvíz pusztítását Ferenc József császár a helyszínen nézte meg, és jelentős támogatást ajánlott fel a városnak. „Szeged szebb lesz, mint volt” – ígérte. És így is lett. 

A Dugonics tér víz alattForrás: Fortepan

A kiállítás nemcsak az árvízről szól, de a Tisza szelídebb arcát is bemutatja. Láthatjuk például egy hajómalom makettjét. Sok hasonló működött a Tiszán hajdan, ahogy más alföldi folyóinkon is, de a korabeli strand- és vízisport-életről is akad egy-két érdekes emlék.  Egy fotón például Móra Ferencet láthatjuk, ahogy evezni készül, egy másik képen pedig Juhász Gyula mosolyog a kamerába, két oldalán a strandkirálynő-választás bájos, ifjú győztesei állnak. Egyikük a későbbi híres színésznő, Mezei Mária. 

Itt boszorkányokat égettek 

A dóm tornyában még sosem voltam, ezt most mindenképpen szerettem volna bepótolni. Nagyon kíváncsi voltam a kilátásra, úgyhogy a felfelé vezető 300 lépcsőt olyan gyorsan tettem meg, hogy magam is meglepődtem. Ez persze annak is köszönhető, hogy közben megszólaltak a harangok. Nem csalódtam, a panoráma gyönyörű volt, ráadásul szikrázó napsütést fogtam ki. 

300 lépcső, de megériForrás: Tóth Judit

Felsővárostól Alsóvárosig, Újszegedtől Makkosházáig egész Szegedet beláttam. A város nevezetes épületei, a városháza, a színház, a zsinagóga, a régi víztorony mintha csak egy karnyújtásnyira lettek volna. A Dóm tér már adventi hangulatban sütkérezett a november végi napsütésben, a Tisza zöld szalagként ölelte körül a várost. 

A Dóm térről egyenesen a folyóhoz sétáltam. Megnéztem kedvenc szobraimat, a tiszavirágokat, a bánatos törpe családot és a kalapos lányt, majd elsétáltam a Boszorkányszigetre. Ami nem is sziget, inkább félsziget, vagy még az sem, inkább egy vadregényes, hullámtéri erdővel borított kis földnyelv.  A belváros kellős közepétől úgy két percre. 

Sosem tudtam itt úgy sétálgatni, hogy ne jutott volna eszembe, honnan is kapta nevét ez a hely. 1728-ban itt égettek meg máglyán hat férfit és hat nőt boszorkányság vádjával. A szegediek ugyanis úgy hitték, az ő bűnük, hogy a várost sorozatos aszály, majd árvíz és jégverés sújtotta. 

A vadregényes BoszorkányszigetForrás: Tóth Judit

Nem találtam a disznófejű fát 

Szeged belvárosában szinte minden régi épülethez kötődik valami érdekes történet. Például a dóm mögött álló sárga épület, amely jelenleg a Szegedi Akadémiai Bizottság székháza, eredetileg Szeged első komolyabb vendéglője volt, később pedig szálloda lett. A Hungária Szálló kávézójában sokat időztek a szegedi újságírók,  köztük Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza. Gárdonyi három évig élt a városban, de nem mondhatjuk, hogy ezek az évei eseménytelenül teltek volna. A három év alatt kétszer is párbajozott, és fogházban is ült. 

Minden épületnek története vanForrás: Tóth Judit

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy Szeged legszebb épülete a szecesszió gyöngyszemének tartott, 1907-ben elkészült Reök-palota. Az épületet a fiatalon elhunyt, tehetséges építész, Magyar Ede tervezte. Az Antoni Gaudí lakóházaival rokonságot mutató palota  Reök Iván vízépítő mérnök megrendelésére készült. A palotában eredetileg Reök Iván két fiának alakítottak ki egy-egy garzont, lányainak pedig egy-egy többszobás lakást, az alagsorban pedig egy vendéglő, illetve üzletek kaptak helyet. 

A szecesszió gyöngyszemeForrás: Tóth Judit

A főleg virágmotívumokkal díszített épületben igazi élmény sétálgatni. Mikor még itt éltem, nem lehetett bejutni, az épület csak 2007 óta látogatható. Akkor nyílt meg itt a Regionális Összművészeti Központ. A palota most épp nemzetközi hárfaversenynek adott otthont.  Miközben a gyönyörű, liliomos lépcsőkorlátokat fotóztam, kicsit olyan érzésem volt, mintha a hárfázás az utóbbi időben japán privilégiummá vált volna. A szünetben ugyanis szinte csak kedvesen mosolygó japán hárfás lányok jöttek-mentek körülöttem. 

Vízililiomokkal borították be a lépcsőházatForrás: Tóth Judit

Mielőtt visszaindultam volna, még kimenetem a Széchenyi téri adventi vásárra. Vettem egy forralt bort, hogy átmelegedjek. Gondoltam, megkeresem a disznófejű fát, a város titkos nevezetességét, amelyről először az egyetemi gólyatáborban hallottam. Míg mindenki más az árusok portékáit nézegette, én az öreg platánfák koronáit bámultam. Sajnos nem találtam meg a disznófejet, de nagyon remélem, hogy még mindig ott van valahol a magasban. 

Míg itt éltem, ismerőseimnek mindig azt mondtam, Szeged számomra a majdnem tökéletes város. Gyönyörű, izgalmas, élhető, itt a Tisza, a város elég kicsi ahhoz, hogy ha végigmegyek a Kárász utcán, mindig találkozzak ismerőssel, ahhoz viszont elég nagy, hogy ne csak ismerőssel fussak össze. Egy baja van csak – tettem mindig hozzá –, nincsenek a közelében hegyek. Bár hegyek mostanra sem nőttek ki a földből, Szeged számomra még mindig „majdnem tökéletes”.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK