|
Nem! - kiáltott fel egy emberként a néhai Circus Maximus területén összegyűlt, szemre is legalább 2-300 ezer olasz focidrukker, amikor a vb-döntő játékvezetője lefújta a hosszabbítás második félidejét. Mindenki tudta, hogyha tizenegyesek lesznek, akkor szinte mindegy mi történik, az olasz győzelemhez legalábbis csoda kell.
Ráadásul már a hatalmas tömeg sem volt a legjobb formában. Este fél nyolckor még együtt hullámzott, énekelt, buzdított, káromkodott, szakértett a vb-döntőnek otthont adó berlini stadiont jócskán túlnövő, beláthatatlan embermassza. Nem lankadt senki, zászlók százai, ezrei lengtek, szóltak a hagyományos olasz indulók, üvöltötték a himnuszt és a franciaellenes dalokat, a Marseillaise-re lendültek a középsőujjak, zúgott a füttykoncert.
Minden megmozdulást lelkes taps, felháborodott fütty, csalódott moraj, lelkesítő felhorkanás kísért. Mindenki együtt élt a játékkal, sóhajtottak, fújtattak, legyintettek, ahogy a Squadra Azzurra, már-már a lábukhoz kaptak a szabálytalanságoknál, semmi nem kerülte el milliónyi szem figyelmét. A lendületet a francia gól sem törte meg, sőt, az első pillanatban minden gólörömöt megszégyenítő tombolás kezdődött, amikor a labda kifelé pattant - de a bíró középre mutatott.
Egy legyintéssel intézték el! Mindenki átérezte az olasz csapat akarását, az egyenlítő gólt pedig szinte természetesnek vették, de azért áldották Materazzit, a "rosszéletűt": Grazie Marco! Grazie! Mindenki együtt lélegzett, együtt futott, együtt csúszott-mászott a csapattal. Petárdák robbantak, görögtüzek gyúltak, patakokban folytak a legkülönfélébb főzetek, sűrű ködött képzett a mindenféle füvek füstje. De nem múlt el nyomtalanul az első félidő a tombolók fölött sem.
A szünetben sokan eltűntek, vizet, frissítőt vettek magukhoz, próbálták felszívni magukat, de a második félidőre a csapathoz hasonlóan a szurkolókra ráült a fásultság. A buzdítás egyre visszafogottabb lett, elmaradtak a hangos véleménynyilvánítások, a franciák megúszták az első félidőben innen is, onnan is röpködő cifrábbnál cifrább szóvirágokat. Camoranesi lekéste a labdákat, a Circus Maximuson ácsorgó, fáradó tömeg pedig helyzeteket, méltatlankodásra érdemes pillanatokat szalasztott el.
Csak a mindenhol feltűnő, mindig megbízhatóan érkező Cannavaro megmozdulásait kísérte hasonlóan megbízható, hálás taps. Tartotta a lelket a csapatban, tartotta a lelket az olaszok millióiban. Egy fiatalasszony magából kikelve, ruháját tépve azt üvöltött ragyogó arccal: "Fabio! Micsoda férfi! Micsoda férfiasság! Ide vele!"
Az egyre fáradó, kényelmetlenül feszengő fanatikusokat, fehéreket, feketéket, barnákat, sárgákat szorongatta a görcsösség, a végkimerülés. Egészen Zidane fejeléséig. Akkor magához tért mindenki. Akkor lehetett először érezni, hogy ma nem fog az olaszokon az átok. Aztán jöttek a tizenegyesek, és az a százezrekből egyszerre, kétségbeesetten feltörő Nem!
Trezeguet hibáját viszont már az olasz tizenegyesekkel vetekedő örömujjongás kísérte. Szó szerint egymás nyakába ugráltak az emberek. Aki nem ugrott velük, azt rázni kezdték: térj már magadhoz, itt a pillanat, itt és most a születik előttünk a történelem. Aztán Grosso is berúgta.
Hogy utána mi történt? Egy fagyit nyaló öreg néni csak annyit mondott elképedve a magukból kikelt emberek és a megelevenedett római éjszaka láttán: "Micsoda érzelmek, micsoda indulatok!"
Sáling Gergő - Róma
[origo]
|
