Így hallgattunk zenét 2006-ban

A zene idei évére visszatekintve sok mindenre lehet emlékezni, de az egyik legfontosabb újdonság talán az, hogy a "mit hallgattunk idén?" kérdés helyett "a hogyan hallgattunk zenét?" tűnik adekvátabbnak. Tovább zsugorodik a hagyományos hanglemezpiac és még nagyobb szerepe van a digitális technológiának és az internet legújabb vívmányainak - e felismerések nélkül nem lehet megemlékezni 2006-ról. Persze volt még néhány más emlékünk is az évről: az emo, az újra összeálló lány- és fiúcsapatok, vagy éppen Britney Spears válása. Természetesen ezekről is szó lesz összefoglaló cikkünkben.

Az új bálvány: Pete Wentz (Fall Out Boy)

Folyton változó világunkban már akár egy évre előre sem nagyon lehet jósolni, és fokozottan igaz ez a technikai fejlődéstől nagyon is függő popzenére. Talán még tavaly ilyenkor is kisebbségben voltak azok, akiknek mondott bármit is az a fogalom, hogy MySpace vagy a Youtube, most pedig képtelenség kikerülni ezeket: ha egy zenekar nincs fent a MySpace-en, az nem is létezik, mint ahogy az is leküzdhetetlen hátrányból indul, akiről legalább egy rossz minőségű koncertfelvételt nem találni a Youtube-on.

Vélhetően évekkel később visszatekintve ezek lesznek az év legfontosabb fejleményei, még ha most a közvélemény figyelmét más is köti le, de ez természetes, a hetvenes évek végének angol átlagembere sem volt tisztában vele, hogy a punk és utódmozgalmai milyen radikális átalakulásokat visz véghez a zeneiparban, mint ahogy a nyolcvanas évek közepe New Yorkjának nagy része sem értette, ugyan mi a forradalmi, a lemezjátszóval zajongó, és csak szövegelő feketékben. Helyette más kötötte le a figyelmünket, hiszen azért voltak történések a felszínen idén is, ugyanúgy, mint minden évben: voltak házasságok, válások, halálesetek, feloszlások és újraalakulások.

De akkor nézzük, miről szólt nagy vonalakban 2006. Először is, új fogalmat kellett megtanulnia a világnak, hiszen idén vált a fiatalok között uralkodó irányzattá az emo. Mint ahogy a kilencvenes évek közepén a grunge, az ezredfordulón pedig a nu metal hódított az amerikai tizenévesek körében, most az emón van a sor. Míg maga az emo a kilencvenes években underground jelenség volt, addigra az elmúlt években mind zeneileg, mind jelentését tekintve kiszélesedett, és külsőséget ugyanúgy jelent, mint zenei stílust, melynek már semmi köze az eredeti, hardcore punkban gyökerező emóhoz.

Panic! At The Disco

Hogy mitől lesz egy zenekar emo, az jó kérdés. A külsőségeket tekintve az emo nagyjából a punk, a gothic (dark) és az indie szubkultúrák keveréke: darkosra sminkelt, tépett, szembelógó frizurás, nőies megjelenésű fiúk, és feltűnően kifestett lányok, divatosan retrósnak ható, nagy műgonddal összeállított ruhatárral, kitűzőkkel és egy sereg más kiegészítővel. Ilyeneket most már nagy számban láthatunk a magyar nagyvárosok utcáin is, persze a vita azóta is megy, hogy mi, vagy mi nem az igazi emo, de ezt alighanem soha senki nem fogja perdöntően megválaszolni. Ami pedig az emo zenei vonatkozásait illeti, leginkább a Blink-182 pop-punkját idéző zene, gyakran túldramatizált (sokszor nyafogós) énekstílus, általában rendkívül dallamos, és megfoghatóan kamaszos melodrámával telített dalokkal. Természetesen az emón belül is nagy a szórás, ráadásul egyesek (például az év egyik legsikeresebb zenekara, a Panic! At The Disco) kikérik maguknak, hogy az irányzathoz sorolják, ám hiába.

Az emo zenekarok idén végképp meghódították az MTV-t, nemcsak Amerikában, hanem Európában is, és hiába dobálták meg brit fesztiválokon a My Chemical Romance és a Panic! At The Disco tagjait, a zenekarok rendkívül népszerűek az öreg kontinensen is. Az említett együtteseken kívül a Fall Out Boy (a basszusgitáros Pete Wentz netre felkerült meztelen képeire kerestek rá tavasszal egy felmérés szerint a legtöbben Amerikában), az All-American Rejects vagy a Taking Back Sunday is iszonyú mennyiségű lemezt adott el idén, és gyaníthatóan együtt kell még élnie egy darabig a jelenséggel mindenkinek, akit kicsit is érdekel a mai rockzene.

A rockzene persze nemcsak az emót jelentette 2006-ban, hiszen tovább folytatódott az indie rock térnyerése is, és szinte telítődött a tavalyi csúcsév után a brit gitárszíntér is. Míg kezdetben inkább még a művészeti főiskolás vonal dominált (lásd Franz Ferdinand), azóta a közép- és a munkásosztály is kitermelte a maga sztárzenekarait, ám a tavalyival ellentétben, idén már inkább a tömegtermelés volt a jellemző, és jóval kevesebb volt a maradandó értékű zenét játszó együttes. Az év egyik popszenzációját jelentő Arctic Monkeys külön bekezdést érdemel, de említésre méltó még a Kooks, a Fratellis vagy az Automatic diadalmenete is. A már nem kezdő gitárbandák közül tovább növelte népszerűségét idei lemezével a Razorlight és a Kasabian, míg a még régebbi felhozatalból teljesített jól a stílusváltáson átesett Muse, amely már Amerikában is a sztárzenekarok közé számít.

A Killers újabban zenéjében és imázsában is a U2-t idézi

Az év legsikeresebb brit albuma a Snow Patrol Eyes Open-je lett, amely Amerikában is befuttatta a melankolikus gitárpopban utazó együttest (a Chasing Cars című slágernek köszönhetően), de a hasonlóan rádióbarát popzenekarok közül a Keane is sikeres évet zárhat, leszámítva a frontember drogfüggőségét. Két évvel ezelőtt két olyan új, amerikai zenekar is befutott a briteknél, amelyek otthon kevés vizet zavartak, de közülük idén a Killers új lemeze már szülőhazájában is a lista élén nyitott, a Scissor Sisters azonban még mindig inkább Európában számít sztárnak.

Az tehát elég valószínű, hogy a britpop-újrázás jövőre már kifullad, ám a szintén tavaly felszínre törő énekes-dalszerzők áradata továbbra sem csitul: James Blunt tavalyi lemezéből idén még világszerte elkelt 6 millió, és a követői közül idén James Morrison és Paolo Nutini eredt a világhírnév nyomába, a hölgyek közül pedig Corinne Bailey-Rae és a pincéjéből közvetített "koncertjeivel" befutó, Sandi Thom debütált szép sikerrel. Lily Allen viszont megint csak egy külön kategória.