A herceg őszül, de még vékony és fehér

Január 8-án tölti be a hatvanat a 20. század második felének egyik legfontosabb művésze, akinek hatása jóval túlnőtt a rockzenén, és azon kevés, még élő ember közé tartozik, akiknek konkrétan kimutatható a hatásuk napjainkban is. Itt nem is csak zenére gondolunk, hanem attitűdre, magatartásra, trendformálásra és a szórakoztatóipar működésére is. Vajon mi lehet az egykori Robert David Jones titka?

A fenti állítások még akkor is megállják a helyüket, ha elfogadjuk azt a megállapítást, mely szerint Bowie jó negyedszázaddal ezelőtt csinált utoljára igazán releváns lemezt, de ez nem kizáró ok: Paul McCartney helyét sem veszélyezteti az utóbbi huszonöt év a rock panteonjában, pedig csak annak alapján szóba sem kerülne.

David Bowie 1970 és 1980 közötti időszakában túlzás nélkül az egyik, ha nem a legnagyobb jelentőségű alakja volt a popkultúrának, pedig ő maga semmi forradalmian újat nem talált ki a zenében (bármennyire sokan állítják is ezt vele kapcsolatban), egyszerűen a legjobb érzékkel nyúlt az alapanyagokhoz, és hogy, hogy nem, mindig sikerült ezekből olyan alkotást létrehoznia, amely akkor abszolút egyedinek tűnt. A teljesség igénye nélkül: Ziggy Stardust figurájában ott volt Marc Bolan, a T. Rex androgün szupersztárja, a Velvet Underground szégyentelen dekadenciája és az akkor még Stooges-énekes Iggy Pop önpusztító energiája. Másik legnagyobb hatású korszaka, az úgynevezett Berlin-trilógia bevallottan Brian Eno, továbbá az elektronikával kísérletező német "krautrock" zenekarok hatását viselte magán, és így tovább. Azonban ahogyan ezeket a hatásokat Bowie a saját képére formálta, abban valóban egyedi volt, ráadásul kétségtelen érzékkel mindig tudta, hová kell fordulnia impulzusért, igyekezett mindig idejében váltani és nem leragadni egy szerepnél.

Mindezeket úgy sikerült véghezvinnie, hogy hangszeres tudása nem emelkedett az átlagos fölé, és az énekhangjától is sokakat a hideg ráz (erre egyébként sokszor direkt rá is játszott). Dalszerzőként viszont már a legnagyobbak között helye, mutatja ezt az is, hogy sok más előadó köszönhetett neki dalokat, sőt, slágereket is. Iggy Pop szólókarrierjének talán két legjobb lemeze nagy részben betudható Bowie-nak, de producerként ott van a neve a Lou Reed csúcsművének tartott Transformer-en, és a Mott The Hoople legnagyobb slágere (a glam-himnusz All The Young Dudes) is az ő nevéhez fűződik. És akkor nem is beszéltünk még a számtalan saját sikerdaláról, melyek közül vagy tucatnyi említhető a rock legnagyszerűbb alkotásai között, az elszállós Space Oddity-től kezdve a hűvös és hibátlan Heroes-ig.

Bowie-val kapcsolatban már rengetegen emlegették "a rockzene kaméleonja" kifejezést, de nem véletlenül, hiszen a mai napig ő a mintaképe a folyton újat és váratlant húzó előadónak, aki ráadásul nemcsak diktálni akarja a tempót, hanem az eredményt hallva természetesnek hat, miért pont ezt vagy azt az irányt választotta. Ez különösen akkor szembetűnő, ha a későbbi Bowie-val hasonlítjuk össze, ott ugyanis már sokszor kilógott a lóláb, így például a kilencvenes években született lemezei közül többön is érződik, sokkal többre menne, ha nem akarna mindenáron aktuális és menő hangzásra törekedni.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni Bowie kapcsán, hogy bár rajongói előszeretettel állították be mitikus, emberfeletti figurának (idehaza is lehet róla olvasni több hasonló szellemű méltatást), valójában nagyon is e világi, gyakorlatias gondolkodású és végtelenül profi előadóról van szó, aki üzletembernek is elsőrangú. Lépései szinte egytől egyig tudatosak voltak, miközben sosem szégyellte, hogy rengeteget tanult és vett át (rosszakarói szerint lopott) más előadóktól, íróktól vagy éppen filozófusoktól is - vajon hány olyan popzenész létezik még, aki úgy adott el százmilliónál is több lemezt, hogy teljes albumokat épített Nietzsche-gondolatok köré?

És ezzel el is érkeztünk a sikerhez, amelyre Bowie mindig is vágyott, és amit soha nem is tagadott. Mindmáig hozzávetőlegesen 135 millió lemeze kelt el világszerte, és bár az igazi, átütő kereskedelmi sikerhez már kellett vállalnia némi kompromisszumot is a nyolcvanas években, valójában már a Ziggy Stardust megjelenése, vagyis 1972 óta a legnagyobb sztárok közé tartozott. Abban az évben három korábbi lemeze is felkerült a brit listára, és onnantól kezdve minden egyes albuma eseménynek számított a szigetországban: minden sorlemeze a Top 10-ben landolt, a legrosszabb helyezése a hatodik volt. Amerikában az igazi áttörést a címében is az országra utaló, "műanyag soul" lemez, a Young Americans hozta meg, illetve a hozzá tartozó Fame kislemez. Igazi világsztárrá pedig a nyolcvanas évek slágeres poplemezei és a Queennel, illetve Mick Jaggerrel énekelt duettek tették, de igazság szerint már előtte sem volt ismeretlen.