A szerelem és a gyűlölet nyarai

Negyven éve a szerelem, harminc éve pedig a gyűlölet nyara tombolt Amerikában, illetve Angliában. Röviden megidézzük mindkettőt, és még azon is elgondolkodunk, hogy léteznek-e törvényszerűségek a rocktörténetben - mert ha igen, akkor most megint a szerelem nyarán a sor.

A héten vége a tanításnak, hetek óta nincs értelme hosszú ujjú felsőt magunkkal vinni esténként, szóval ennél jobban nyár már nem is lehetne. Ez tehát az ideális apropó ahhoz, hogy megidézzük a rocktörténet legemlékezetesebb nyarait. Nem mintha az elmúlt ötven évben lett volna olyan nyár, amely ne lett volna zenei szempontból legalább kicsit is emlékezetes, de a rock- és társadalomtörténeti szempontból is kiemelkedő fontosságú nyarakból kevés van, annyira, hogy jó, ha tízévente akadt egy. Viszont azok valóban emlékezetesek, és közülük az elsőnek idén lesz negyven éve, amely újabb érv amellett, hogy foglalkozzunk vele.

"The Summer of Love 1967"

Igen, már négy évtizede a hatvanas évek egyik emblematikus időszakának, amely legalább olyannyira megtestesíti a korszak szellemiségét, mint később Woodstock. A fő helyszín San Francisco volt, hogy aztán innét terjedjenek szét a hippimozgalom utópisztikus eszméi a nagyvilágban.

A hippik természetesen nem 1967-ben jelentek meg a placcon, hanem már évekkel korábban, csak akkor még nem voltak ennyien, és nem is így hívták őket. Tevékenységük már kezdetben sem csak San Franciscóra korlátozódott, hiszen más amerikai városokban is alakultak kisebb-nagyobb hippikommunák, ám a zászlóshajó kezdettől fogva "Frisco" volt. A város már az ötvenes években is amolyan ellenkulturális centrumként funkcionált, és az úgynevezett beatgenerációs írók közül többen is itt éltek, mivel pedig a hippimozgalom több szempontból is a beatnikektől származik, adta magát a helyszín.

A hippimozgalom igazi kezdete sokak szerint 1967. január 14-re datálható. Ekkor tartották Allen Ginsberg és az LSD-pápa Timothy Leary közreműködésével a Human Be-In-re keresztelt happeninget, mely először ismertette meg a külvilággal a születőfélben levő új szubkultúrát. A Human Be-In - melyen becslések szerint több tízezren vettek részt a Golden Gate Parkban - már mindent felvonultatott, ami később összeforrt a hippikkel: a legismertebb zenekarok léptek fel (Grateful Dead, Jefferson Airplane), gond nélkül hozzá lehetett férni a "tudattágítás" legfontosabb eszközéül szolgáló LSD-hez, tömegesen lehetett tiltakozni a vietnami háború ellen, és persze lehetett demonstrálni a szabad szerelem és a kommunális életforma iránti elkötelezettséget is.

A Human Be-In után a hippik megjelentek az amerikai médiában, akárcsak San Francisco, és különösen annak a Haight Ashbury nevű negyede. Itt vertek tanyát ugyanis azok a volt diákok, akik a tanulás helyett a pszichedelikus drogokat és a társadalomból való kivonulást választották, és már évekkel a Human Be-In előtt is nagy számban képviseltették itt magukat. Ekkortól kezdve az amerikai fiatalok számára San Francisco már mitikus fontosságú hely lett, és az ugyanazon év júniusában tartott Monterey fesztivált már nem is tűnt nagyképűségnek a legfontosabb zenei eseményként jellemezni akkortájt.

Ezen a fesztiválon tényleg szinte mindenki fellépett, aki akkoriban számított, a Who-tól kezdve a Simon and Garfunkelen át a Byrdsig, és 200 ezernél is többen voltak kíváncsiak a fellépőkre a fesztivál három napja alatt. Ezzel vette kezdetét "A szerelem nyara", melynek fő aláfestő zenéje a Beatles nem sokkal korábban megjelent Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band-je volt, bár végül az az All You Need Is Love vált himnusszá, mely nem ezen a lemezen jelent meg.

A másik ilyen jelentőségű dal Scott McKenzie San Francisco (Be Sure To Wear Flowers In Your Hair) című slágere lett, mely mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy San Franciscóban van a helye.

Scott McKenzie - San Francisco

1967 nyarán százezernél is többen érkeztek San Franciscóba - azóta sem nagyon volt ennyi olyan felnőtt ember egy helyen, akik komolyan hittek olyan idealista és világmegváltó eszmékben, melyeknek a gyakorlati működésképtelensége már ott helyben megmutatkozott: a kis helyre összezsúfolódott, hatalmas embertömeg egy idő után vonzani kezdte a problémákat. Beszámolók szerint a szabad szerelem nem egy esetben inkább nemi erőszakot jelentett, a mértéktelen LSD- és drogfogyasztás is számos bűncselekmény forrása volt, nem is beszélve a logisztikai problémákról, melyeket már nem lehetett pusztán a szeretet és a virágok segítségével gyógyítani. (Erről érzékletesen számol be egyébként Slouching Towards Betlehem című könyvében egy amerikai írónő, Joan Didion.)

Bár a hippikorszaknak nyár végével még korántsem áldozott le, az azért sokak számára kiderült, hogy bár nagyszerű dolog a társadalmi korlátokat levetkőzve bulizni (lásd később Woodstock), mindezt azonban életformaszerűen képtelenség művelni, mert annak csak káosz lesz a vége. Más szóval lehetett utálni a képmutató és pénzéhes kapitalista társadalmat, de azért mégiscsak jó volt oda visszatérni a pár napos lázadás után, különben az egésznek nem lesz semmi tétje. Erre az igazságra aztán a hetvenes évek elejéig a hippik túlnyomó többsége rájött, és a szubkultúra visszatért az undergroundba, ahonnét jött.