Manu Chao besokallt

Vágólapra másolva!
A mediterrán világpolgár hosszú évek után jelentetett meg új albumot, amelyben több az indulat és rockos gitár, mint eddigi szólólemezein. Ettől persze még ugyanaz a Manu Chao, csak kicsit visszanyúlt a Mano Negra-korszakhoz is. Továbbra is a kisvárosi élet reménytelenségét önti himnuszokba a brit Hard-Fi, amely leginkább a Clash örökségét vizezi fel, míg Patti Scialfa sikerrel állt a saját lábára, és most már végképp nemcsak Bruce Springsteen nejeként jegyzik. Végül lemezajánlónkban szerepel az összeráncolt homlokú Athlete harmadik lemeze is.
Vágólapra másolva!

Manu Chao: La Radiolina

Várakozások: Manu Chaót most már bátran ki lehet nevezni a legnagyobb popsztárnak azon előadók közül, akik nem futottak be az angolszász kultúrkörben, hiszen az amerikaiakat és a briteket leszámítva szinte mindenütt a legkedveltebb előadók közé tartozik, és ez nemcsak a spanyol vagy francia anyanyelvű országokra igaz. A Mano Negra frontembereként ismertté vált Chao mindig is több lábon állt: énekelt spanyolul, franciául, angolul és arabul is, és zenéjében is a legkülönfélébb hatások voltak megfigyelhetők, a punktól a reggae-n át a latin rockzenéig. A Mano Negra 1995-ös feloszlása után aztán Chao meglepő módon szólóban sokkal népszerűbbé vált, mint az együttesével volt: a Clandestino sikerével világszerte a legnépszerűbb előadók közé került, és ebben sok szerepe volt annak, hogy a Mano Negra punkos rohanását latinos, kellemes gitárzenére cserélte fel. Ez 1998-ban jelent meg, azóta Chao csak két albumot jelentetett meg (ebből is az egyiket csak Franciaországban), és bár fáradhatatlanul koncertezett közben, azért jelentős tábora kimondva-kimondatlanul egy új stúdióalbumot várt tőle hosszú ideje.

Eredmény: A legutóbbi album, a Próxima Estación: Esperanza 2001 júniusában jelent meg, azóta pedig finoman szólva is történt egy és más a világban, és azt még a legoptimistábbak sem mondhatják, hogy jobb irányba fordultak a dolgok. Manu Chao pláne nem gondolja így, és ugyan eddig sem volt közömbös a világban zajló történések iránt, de most már az elsődleges az üzenet, minden további utána jön. Így aztán háttérbe szorul a Clandestino gondtalan mediterrán atmoszférája, és a mondanivalóval együtt a zene is indulatosabb kicsit. No, nem kell elsöprő erejű változásra gondolni, de lényegesen több a rockos elem, mint a korábbi szólólemezeken, több dal (El Kitapena, El Hoyo, The Bleeding Clown) szerepelhetne Mano Negra lemezeken is, és még azok számára is egyértelmű az antiglobalista üzenet, akik esetleg nem beszélnének spanyolul, franciául vagy éppen portugálul. Arról nem Chao tehet, hogy az utóbbi öt évben már túl sok rockszámban szólították meg George W. Busht, így az üzenete túl sok újdonságtartalommal nem bír, viszont mint ahogy korábban, most is az ő saját univerzumában él és dolgozik, így mindezt talán könnyebb elnézni neki. Összességében élvezetes lemez, többnyire rendkívül rövid, a 2 perc játékidőt sem elérő számokkal, melyek sokszor inkább daltöredéknek tűnnek, de a végén egy egységes képet adnak, a százféle zenei hatás ellenére is.

Kiknek ajánlható: Akik a latinos hangulatokat forradalmi hevülettel is szeretik ötvözni.

Olyan, mint: Egy ötvenperces zenefolyam, melynek egyes részei készülhettek volna Kolumbiában vagy Párizsban, de így egészében csakis Chao barcelonai stúdiójában hangozhat el.