Apocalyptica Budapesten - a finn csellósok ismét elhúzták a nótánkat

Cselló-metál - vajon mit is takar a kifejezés? A hagyományos rock'n'roll felálláshoz képest itt nincs gitár, sem basszus vagy szinti, és énekes sem áll a koncerteken a mikrofon mögött. Adott viszont egy monumentális díszletekkel és egyedülálló fénytechnikával felvértezett show, és négy vérprofi zenész csellóval kezében. No meg egy csupamosoly dobos, akivel a finn és európai fém-színtérről meg az Apocalyptica friss kalandjairól beszélgettünk 2007. november 7-én, röviddel a csapat budapesti koncertje előtt.

Perttu Kivilaakso 19. századi német cselló mellett headbangel a PECSA-ban

Ville Valo, a HIM frontembere szerint ha finn vagy, és az év nagy részében sötét és hideg van, két lehetőség áll előtted zenészként: vagy depressziós leszel, vagy pedig annyit gyakorolsz a bandáddal, hogy előbb-utóbb befutsz - egyes esetekben pedig a kettő együtt jár. Vajon ez az oka annak, hogy a nemzetközi ismertségű rock-metál színtér krémje északról közelít?

Haha, hát nem tudom, talán az időjárásnak is köze van a dologhoz, de logikus válasz tényleg nincs - neveti el magát Mikko Sirén, amint a Petőfi Csarnok kistermének öltözőjében helyet foglalunk. - Finnország népességét tekintve kis ország, és hát az elmúlt évtizedekben Svédországból jött az összes világhíres pop-dance-electro előadó. A finn zenén mindenki csak mulatott Skandináviában és az egész világon, aztán egyszer csak történt valami, jöttek a kilencvenes évek, és velük együtt a Nightwish, The Rasmus, a To/Die/For, a HIM, a The 69 Eyes és a többiek, például mi is a magunk Metallica-adaptációival csellón. A kis családként összejáró finn muzsikusok lassan egy világcéggé terebélyesedtek, és ma már egyikünk sem lepődik meg azon, ha egy ausztrál vagy amerikai turnén futunk éppen össze.

Összejártok?

Igen, mi például a The Rasmus-szal vagyunk nagyon jóban, de a Nightwish tagjai közül is szinte mindenki régi jó barát.  

Mi is ez? Apocalyptica-történelem

A 90-es évek elején néhány virtuóz helsinki zeneakadémista csellóbandát alapított, s Bachtól Hendrixig mindent a maguk stílusában kezdtek játszani. Eicca Toppinen és három heavy metal-hívő csoporttársa azonban ettől fülrepesztőbb élményre vágyott, így 1993-ban megszületett az Apocalyptica. Csaknem másfél évtizeddel később, hat albumon, két best of-on és többszázezer eladott lemezen túl az Apo a 2007-es, Helsinkiben megrendezett Eurovíziós Dalversenyen játszott százmilliók szeme láttára, míg a zsűri a szavazatokat számlálta. Szeptember 14-én aztán kijött az új album, a Worlds Collide, és a finnek újabb megaturnéra indultak, melynek keretein belül Budapesten újabb teltházas koncerttel járultak hozzá a metálfanok másnap reggeli nyakfájdalmaihoz (éljen a headbang!).

Érdekes, hogy otthon tizedannyit sem játszotok, mint külföldön. Az ember nem lehet próféta a saját hazájában?

Tény, hogy szinte csak külföldi koncertjeink vannak. Még Németországban nr1. listás helyezéseket produkálunk, otthon inkább a finnül éneklő csapatokat preferálja a nép. Elismernek minket, és persze a Nightwish most óriási szenzáció, de külföldön valóban nagyobb a sikerünk.

Nemrég átigazoltatok a német Universal-tól a Sony BMG-hez. Milyen új kapukat nyitott meg ez a banda számára?

A Universal-lal jó volt a viszonyunk, de Ausztráliába, Japánba vagy Amerikába nem jutottak el a lemezeink. Mi azt szerettük volna, ha több rajongóhoz is eljut a munkánk, és ez a Sonyval abszolút működik is. Persze továbbra is szeretnénk megtartani európai gyökereinket, elvégre "finnségünk" mellett azért mi egy ízzig-vérig európai csapat vagyunk.

Nem tűntek fáradtnak a két cseh buli után

Ezzel együtt az egész világot bejártátok már, és gondolom, az országok sokszínűsége a koncertkultúrában is kiütközik. Mesélj egy kicsit az Apocalyptica fogadtatásáról a különböző országokban!

Igen, tényleg nagyon mások a körülmények, a színpad, a klub és sokszor a fanok reakciói is. Lettországban például bársonyszékeken ült a közönség, eleinte féltünk is, mi lesz... persze már a második számnál megkezdődött az őrült headbangelés. A balti népek iszonyúan tudnak tombolni, nem is számítottunk ekkora sikerre. Kelet-Európában is nagyon lelkesek az emberek, de a németek például egy kicsit visszafogottabban buliznak. Az amerikai szervezőkben van egy kis fenntartás az európai csapatokkal szemben, néha - különösen az elején - éreztük a hozzáállásban, hogy nem vesznek komolyan egy nem őshonos államokbeli bandát. Ott egyébként még kisebb klubokban játszunk, nincs még stadionokat megtöltő közönségünk. A rajongók viszont ott is állatira lelkesek, és mindenben támogatnak bennünket.

Az I'm not Jesus alatt elszabadult a pokol

Hát, hálás közönségre szükség is van, hiszen rengeteget turnéztok. Hogy bírjátok? Még az új videót is turné alatt készítettétek el.

Igen, ez tényleg nagyon durva. Az SOS (Anything But Love) klipje még a turné elején, Lettországban készült; egy nap alatt forgattuk az egészet, feszített munkatempóban. A dal lemezváltozatában Christina Scabbia, a Lacuna Coil frontasszonya énekel, így rá is szükségünk volt a videó elkészítéséhez. Szerencsére hősiesen állta a sarat, és azért nem is volt olyan rossz móka a forgatás... A vicc az, hogy a következő klip, ami február elején jön ki, szintén turné-körülmények közt készül majd, méghozzá az Államokban. De ez még egy távolabbi sztori, addig még minél több helyre el kell jutnunk az új albummal.

Mikko 2005 óta hivatalos tag

Apropó új album - számomra úgy tűnt, a Worlds Collide a korábbi Apo-kiadványokhoz képest egy karcosabb, elektronikával is kísérletező anyag. Te hogy látod?

Igen, ez abszolút így van! A klasszikus csellóhangzás és a markáns metálriffek mellett az elektronika is helyet kap, persze módjával. Én például imádom az  olyan progresszíven elektronikus, sötét csapatokat, mint a Chemical Brothers, a Massive Attack vagy az Underworld. Teljesen más zenét játszanak, mint mi, de a zenéhez való hozzáállásuk nagyon is hasonlít a mienkéhez. Persze nem idegen tőlünk a System of a Down-féle, kicsit agresszív-kicsit experimentális megközelítés sem, és hát mindannyian rengetegféle zenét hallgatunk, köztük komolyzenei klasszikusokat is.

Az Apocalyptica eleinte a Metallica és más metálbandák számait játszotta csellón, később jött a késztetés, hogy hasonló hangszereléssel saját nóták is szülessenek. Ettől a ponttól fogva pedig minden új album egy kihívás: mi újat tudunk hozzátenni a produkcióhoz úgy, hogy közben a tőzsgyökeres fémrajongó közönség sem fordul el tőlünk. A hangzás állandó alakulása, változása ugyanúgy része ennek a folyamatnak, mint a különféle zenei háttérből érkező vendégénekesek szerepeltetése.    

Zenész és vendégzenész csellón

Arra még nem gondoltatok, hogy a számos vendégénekes közül néhányat a turnéra is magatokkal vigyetek?

Nem is rossz ötlet, de sajnos a megvalósítása elég nehéz lenne. Lauri Ylönen a Rasmusból, Ville a HIM-ből , Till Lindemann a Rammstein-ből vagy éppen Corey Taylor a Slipknot-ból... szóval, ők mind folyton turnéznak a saját csapataikkal, így maximum egy-egy közös bulit tudunk elképzelni a jövőben... De nem hülyeség, talán jövőre, a tizenötödik szülinapunkra meghívunk pár régi kollégát a mikrofon mögé... viszont addig is hagyjuk a csellókat énekelni!