Táncos temetés az éledező budapesti klubszíntérről

Két évvel ezelőtt többek között azzal a törekvéssel indította útjára a kultúrtárca a PANKKK (Program a Nemzeti Könnyűzenei Kultúráért) elnevezésű programot, hogy kezdő zenekaroknak nyújtson segítséget abban, hogy a nagyközönség elé juttathassák produkciójukat. Nos, idén huszonöt pályázó zenekar kapott anyagi segítséget ahhoz, hogy elkészítse első nagylemezét, és közülük most a napokban jelent meg két együttes, a Hangmás és az EZ Basic debütáló albuma is, és mivel valamennyire szintén ide sorolható a független budapesti gitárszíntér egyik prominens zenekara, az Óriás is, az ő bemutatkozó EP-jüket is meghallgattuk a másik két lemez mellett. Egyiket sem bántuk meg.

EZ Basic

A kilencvenes évek végén alakult, szegedi EZ Basic eredetileg Szarvas Árpád énekes-gitáros és Pesztalics Dénes basszusgitáros introvertált, hálószoba-zenét barkácsoló duójaként indult, de az elmúlt években jó néhány szembeötlő változáson ment keresztül. Egyrészt a két alapító tag mellé került egy dobos, Tóth András (aki a régiiskolás brit-popban utazó Supersonicból is ismerős lehet) így az addigi dobgépes, gyakran elektronikus hangzást felváltotta egy organikusabb, rockosabb megszólalás, másfelől a zenekar időközben Szegedről a fővárosba tette át a székhelyét, ahol az erre a fajta zenére egyre inkább fogékony klubszcéna egyik dédelgetett kedvencévé küzdötték fel magukat. Most pedig - néhány demo és egy EP után - itt a bemutatkozó album; ugyan hét-nyolc év terméséből könnyedén meg lehetett volna tölteni egy nagylemezt, de a Hocus Focus nagyon helyesen inkább azt mutatja be, hogy milyen is az EZ Basic 2007-ben, lévén az itt szereplő dalok inkább a zenekar elmúlt egy-két évéből kerültek ki, a végeredmény pedig több mint figyelemre méltó.

Ha mindenáron helyezni kell valahova, a lemez első hallgatás után leginkább az ezredforduló utáni posztpunk zsáneréhez simul, annak is inkább a kevésbé pattogós, melankolikusabb vonalához (az Interpol neve talán jó kapaszkodó lehet), de azért szerencsére korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Igaz ugyan, hogy áramvonalasított Joy Division- vagy az ebben a műfajban kötelező Gang of Four-áthallásokat bőséggel találni itt is, de a visszhangosított vagy épp csilingelő gitárok és Szarvas Árpád egykedvű, holdkóros énekhangja és melódiái - hiába a sok menetelős diszkódob és grúvos basszus - már adnak egy plusz színt a posztpunkos lüktetéshez.

Ilyenformán a Hocus Focus éppúgy rokonítható mondjuk a brit indie-gitárzene hőskorába visszavezető C-86 mozgalommal (gondoljunk a korai Primal Screamre), mint akár a nyolcvanas évek eleji Cure vagy Echo and the Bunnymen-féle újhullámmal. Talán már ebből is látszik, hogy megnyugtatóan változatos, és a szó hagyományos értelmében vett, kitűnő poplemezről van szó, ami három-négy perces, szellemesen megírt és az esetek többségében gond nélkül fülbemászó dalokat jelent.

Emlékezetes pillanatok pedig akadnak bőven; a nyitó Nice1 rögtön egy interpolosan komor atmoszférát teremt, de végső soron mégiscsak egy azonnal dúdolható darab, akárcsak a Guilloteen, a lemez popszempontból talán legerősebb három perce. Ez utóbbi önfeledt, power-popos lendületével és magától értetődő slágerességével tűnik ki, de érdemes még megemlíteni a korai Raveonettes világát megidéző El Topo-t - amely a dán duó debütlemezéhez hasonlóan tökéletes aláfestő zenéje lehetne egy sivatagi-autósüldözésnek, valahol Mexikó határában - vagy akár Joy Division-ösen szívbemarkoló Plot Hole-t is. Mindezeken felül akad még itt elektropopos kísérlet (Architect), egy kötelező shoegaze effektparádé (forevereneavour, ez utóbbi talán egy nagyobb elszállást is elbírt volna), a végére pedig mézédes popzene, az ötvenes-hatvanas évek fordulójáról, valahonnan Phil Spector csajzenekarainak vonzáskörzetéből (I Can Only Break Your Heart).