Wayne Hussey: Vannak azért a gótságnál rosszabb dolgok is a világon

Napszemüveg (este fél hétkor), fekete ujjatlan kesztyű, fél centis lenövő hajfesték, hanyagul keresztbevetett lábak - hát így néz ki egy szcéna-alapító rock-sztár. Vagy inkább goth-sztár? Wayne Hussey nem fél a címkézéstől, huszonéves kollégáival ellentétben nem szégyelli, hogy egy később ezerféle interpretációval felruházott szubkultúra markáns arca. A The Mission az a fajta régivonalas, ábrándos-dallamos dark rock muzsika, amit még nem érintett a (Manson-féle ipari) metál vagy a nyolcvanas évek EBM-hangzásából kifejlődött arctalan tuctuc. Popos-rockos darkwave-ről beszélünk, amiben ott bujkál az újhullám és az elmúlt két évtized alternatív vonulata - valahol az underground és a fővonal határán. Butterfly on a Wheel, Deliverance, Garden of Delight, Evangeline, Wasteland - többen ismerik ezeket a dalokat, mint magát a nevet: The Mission.

A turné neve Farewell, vagyis búcsú. A sajtóanyagokból kiderült, a Mission utoljára turnézik, a mai koncert itt az A38-on tehát az utolsó pesti buli. Mi ennek az oka?
Az utóbbi időben úgy éreztem, valami nem stimmel, nem vagyok igazán boldog... Kezdett kikészíteni az állandó nyomás, a pörgés, az hogy minden turné minden állomásán más számokat adunk elő... A többiek vetették fel, hogy talán elég volt, most kellene pontot tenni a The Mission-történet végére. Eleinte ellenálltam: ugyan már, olyan jól megy most a szekér, miért is hagynánk abba? Aztán némi gondolkozás után rájöttem: csináltunk egy tök jó lemezt, ha valamikor abba kell hagyni, talán ez a legjobb zárás, a legszebb búcsú...

Nincs is annál szörnyűbb, mint amikor egy sikeres csapat kötelességből kiad egy pocsék albumot. Persze az is igaz, minden zenész a vadonatúj anyagát tartja az etalonnak, én viszont ebben nem hiszek. Ha visszatekint az elmúlt huszonhárom évre, a Mission melyik korszaka volt az, amikor a legjobban érezte magát?
Hááát, jó kérdés! Azt könnyebb lenne megmondani, mikor volt a legrosszabb... A Neverland-Blue időszak (1995/96 - a szerk.) mindenképpen sötét foltnak számít a Mission-történetében. A magánéletem romokban hevert, és ez persze a zenekarra is rossz hatással volt. A legjobb korszak? Hát, imádtam, hogy amikor kijött az első albumunk, a God's Own Medicine, egyből az újságok címoldalára kerültünk, aztán jöttek a tévés fellépések, a saját számom szólt a rádióban... izgalmas, új érzés volt, élveztem. Később aztán persze rájöttem, hogy ez csak a felszín, és a siker múlandó.

Nem számít a siker?
Persze, jól esik, különösen a közönség szeretete, de az ezzel járó múlandó publicitás sokszor inkább teher, mint öröm.

Misszió 1: Hatalmas szívás?!

Legalábbis mi azt hinnénk, de ő azért nem látja ennyire sötéten a helyzetet. Wayne Hussey első valamirevaló zenekara a Dead Or Alive volt. A nyolcvanas évek elején alakult újhullámos popcsapatnak két évig volt tagja az ifjú Wayne, 1984-ben viszont búcsút mondott az addig csak kisebb slágereket produkáló formációnak. Láss csodát: a Dead or Alive még az év novemberében kiadta megaslágerét, amit azóta is naponta cirka hússzor lead a rádió és a zenetévé: You Spin Me Round (Like a Record) .
A nóta nem csak hónapokig trónolt a brit listák élén, de... hát igen, ez az a sláger, amit bizony csak az nem ismer, aki nem volt még soha bulizni. Hussey viszont nem esett depresszióba, a kislemez B-oldalán ugyanis az ő dala szerepelt, így a néhány hét alatt befutott jogdíjakból gyorsan vett magának egy komplett stúdiót, és létrehozta önálló zenekarát, a The Mission-t.

Azért azt nem lehetett egyszerű megemészteni, hogy a Dead Or Alive néhány hónappal azután adta ki a poptörténet egyik legütősebb parti-klasszikusát, hogy ön otthagyta a zenekart. A Sisters Of Mercy-vel hasonló a képlet: '85-ben vált ki a csapatból, és '87-ben jött ki a Sisters legsikeresebb albuma, a Floodland - ami gyakorlatilag a dark zene alapműve.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem rossz érzés eleinte... Egyik felem titokban azt kívánta, bárcsak hatalmasat buknának volt zenésztársaim - emberek vagyunk, mindenkiben van egy adag irigység, nyilván. Másfelől viszont azt hiszem, jó referencia mindkét csapat, és büszke vagyok, hogy elmondhatom: hé, én játszottam ebben a bandában!

A Sisters Of Mercy voltaképpen három igazi stúdióalbumot adott ki, a Mission ettől azért jóval termékenyebb a maga tíz sorlemezével. Sokak szerint a Sisters köré épülő legenda kicsit túl van spilázva. Mit gondol erről?
Őszintén szólva, a Floodlandet picit irigyeltem annó, remek lemez. A hangzása most is tetszik, de Andrew hangja... hát, nem a legjobb. Persze az elmúlt húsz évben többszáz Andrew Eldritch-imitátor sajátította ki ezt a szupermély, dörmögő énekstílust... ami inkább szavalás.

Igen, a tipikus dark hang...
A Floodland utáni album pedig már egyáltalán nem tetszett, nem tudtam volna vele semmiképp azonosulni. Akkor értettem meg, hogy nagyon is jól tettem, hogy saját bandát alapítottam.

Hogy lehet, hogy a Sisters-ös évek alatt sosem ragadott mikrofont?
Egyszerűen félénk voltam... nem volt túl sok önbizalmam, képzetlennek találtam a hangomat. Aztán persze megismertem a torkomat, és ma már úgy gondolom, ha jó napom van, egész jól énekelek. Nem feltétlenül számítok egyedi énekesnek, de jó a hangom.

Misszió 2: Nővérek csatája

A The Sisters of Mercy 1980-as születésű kultikus dark-goth banda, a frontember Andrew Eldritch a színtér keresztapja. Az alapítótagok között Wayne Hussey és az ex-Mission muzsikus Craig Adams neve is szerepelt, a nem éppen barátságos válás viszont cifra perrel zárult. Végül Eldritch kapta a Sisters névhasználati jogát, Hussey és Adams így The Mission néven folytatta.

Eldritch-csel találkozott mostanában?
Pár éve összefutottunk egy fesztiválon. Civilizáltan üdvözöltük egymást, váltottunk pár szót a családról és az időjárásról, de semmi extra. Ha egymás mellé sodor minket a sors, elvagyunk, tudatosan viszont nem keressük egymás társaságát.

A legtöbb muzsikus - köztük Eldritch is - hárítja a dark-goth címkét, mintha szégyen volna a tizenkét húros gitár és a lebegős szinti-téma.
Én azt mondom, vannak azért a gótságnál rosszabb dolgok is a világon! Nem bánom, ha valaki legótozza a Missiont, elvégre nyilván van némi közünk a régivonalas fekete-szcénához. Összességében véve viszont inkább egyszerű - vagy nem is annyira egyszerű? - rock-zenét játszunk, pozitív üzenettel.

Esetleg vallási üzenettel? A szövegek sokszor biblikus képekkel operálnak.
Vallásos családban nőttem fel, szigorú mormon szabályok szerint. Évekig jártam templomba a szüleimmel, közel áll hozzám a Biblia nyelve. Igyekszem követni a tízparancsolatot, vegetáriánus vagyok... és pont tegnap mondta egy jó barátom Zágrábban, hogy én vagyok a világ legoptimistább embere. De a vallás, mint olyan, nincs jelen a mindennapjaimban.

Úgy hallottam, tizenkilenc évesen misszióra készült, a szülei már megvették a könyveket, amikor hirtelen meggondolta magát...
Így van. A mormon egyház egyébként elvárja fiataljaitól, hogy missziót teljesítsenek, sok imával és jócselekedettel. Én végül másféle missziót választottam, és azt hiszem, nem bántam meg... 

The Mission: Serpent's Kiss 1987-ből, hippi utánérzéssel