Öten a Nick Cave-koncertről

A hagyományos koncertkritika műfaji sajátossága, hogy a kritika írója csak saját észleléseire hagyatkozhat. A szokásos, egy nézőpontból levezetett beszámoló helyett szerkesztőségünk helyszínen járt tagjait kértük meg, hogy írják le, mi maradt bennük a koncert után, hátha így közelebb jutunk a tegnap esti Nick Cave-koncert objektív valóságához. Egyúttal bíztatnánk azt a pár ezer embert, aki tegnap ott volt a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, hogy a kommentekben maguk is írják le, mit láttak, hallottak - ideális esetben így pont olyan beszámoló születik, amilyen a koncert volt.

Nick Cave az este elmaradhatatlan kellékeivel: a csörgődobbal és a bajusszal

Az év rendesen eltömítette az érzékszerveket: Neil Young épp az országhatáron túl, Einstürzende-, Psychic Tv-koncertek az elmúlt pár hónapban, az egyáltalán nem is tudatos elvárások komolyak, és a közelítés is önkéntelenül ugyanez, bensőséges élményt várok egy nagy öreggel. A nagy öreg itt is van, és kétségtelenül nagyobb, mint gondoltam, ráadásul egyáltalán nem öreg, lemozogja a koncert(et), sőt, jelen van, erőlködés nélkül hatalmas sztár. Nem zavartatja magát a kevés embertől meg a kifejezetten idétlennek tűnő kora esti verőfénytől, szerepben marad. Teljes nyugalommal ugráltatja és egrecírozza az őt valami megmagyarázható módon folyton megérinteni vágyó közönséget, s mire leesik, hogy a piros inges hajléktalan helyén a hegedűvel öt-hat évvel ezelőtt még Blixa Bargeld állt volna, összeáll az is, miért is a hiányérzet bennem. Ez nem az Erkel színházas Nick Cave, pláne nem a Berlin fölött az ég-ből jött ide, ő most éppen kamionos-rocker, csak hiába a bajusz, eddig nem esett le igazán, még ha sokszor csinálta is ezt. Ennek megfelelően a koncert produkció, annak is tökéletes, így bár a katarzis elmarad, van a kellemes szabadtér, a húsz centiről, tülekedés és izzadt férfitestek érintése nélkül bámulható ikon, ahogy a harmadik sörért gyalogolok, be is üt a jólélünk-hangulat, hiányérzet cseppnyi sem marad, ez így nagyon is kerek.
Pál Attila

Nem értettem, hogyan lehettem szerelmes ebbe a fickóba 17 évesen, mondjuk, akkor még nem volt bajsza. Aztán rájöttem újra. Szereti hajigálni a csörgődobot, úgy néz ki, mint Skeleton Jack ("fuckin' beautiful"), és nagyon tudja, hogyan kell nem eltalálni a hangokat. Vannak barátai, akik játék gitárokon és hegedűn gitároznak ZZ Top szakállban, rózsaszín dobszerkón dobolnak, csöndesen napszemcsóban álldogálnak, olyanok, hogy némafilmnek is elnézném őket pár óráig, annyi bennük a kakaó meg a vicc. Sok lemezről játszott, nem ismertem mindet, nem vagyok fanatikus rajongó, csak szerelmes.
Bellay Szilvia

Az elmúlt tizenöt év vidékiprédikátor-imidzsét kikukázva és onnan előhúzott figurákkal immár kamionos kocsmazenekarrá avanzsált Bad Seeds beállt a sorba. A Stones és Neil Young után két és negyed órára megint volt remény. Mocskos és dühös, de úgy a jó. Olyan kurva messze van még a hatvan, hogy bármi lehetséges. Az élet majd jobb kezével visszaadja, amit a ballal elvett. Persze ez nem igaz.
fuzzy dunlop

Eddig még nem jutottam el Nick Cave-koncertre, ezért nekem óriási élmény volt a tegnapi este. Cédén is átjön a pasi elképesztően karizmatikus személyisége, de a koncerten lehengerlő volt. Nem tudtam, hogy Nick Cave sokkal jobb élőben, mint cédén. Ennyire intenzív színpadi jelenlétet és ennyi szemkontaktust a közönséggel még sosem láttam. Volt egy-két dal, amit kevésbé szeretek, de élőben teljesen másképp szóltak. Sokkal dögösebbek lettek, és sütött belőlük az energia. És hát Nick Cave belenézett a szemembe! Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Erdélyi Ágnes

Hihetetlen színpadi ereje van a 2008-as Bad Seedsnek - ennyi diszfunkcionális, a realitásról teljesen leszakadt figurát még a Blaháról is nehéz lenne összefogdosni. Színpadra lépésük után azonnal egyértelművé vált: ha ezek az emberek nem zenélnének, akkor nem maradna más számukra, mint hogy az utcán, sikátorokban, bukmékerirodákban, lesötétített füstös csehókban bonyolítsák a pitiáner kis ügyleteiket. Nick Cave elsőre olyan stricinek tűnt, akiről látatlanban is biztosra vesszük, hogy mentolos fogpiszkálót rágcsál, és köpködéssel fejezi ki nemtetszését, az este folyamán azért persze ebben a minőségében is számos átalakuláson ment keresztül. A színpadon amúgy is rengeteg dolog történt folyamatosan, a koncert talán ebben a tekintetben ütött el minden más koncerttől a leginkább. A saját ocsmányságába szerelmes Cave mellett (és ezt annyira pimaszul nyíltan művelte, hogy inkább a bátorsága, egy teljesen elcseszett figurába oltott önmegvalósítása volt lenyűgöző, mintsem bármi más) további két frontember adott még koncertet: a jobb szélen Warren Ellis minigitáron önmagában is teljesen kompakt könnyűzenei esemény volt. Egy haljéktalankülsejű gitárzseni, aki teljesen röhejes hangszeren játszik iszonyatos elszántsággal (de tényleg, Pete Townshend-i lendületben), a zenekar többi tagjától teljesen elszigetelt érdektelenségben - Cave azért néha odament hozzá, és megrugdosta.

Az este másik teljesen képtelen figuráját pedig Jim Sclavunos hozta, aki rózsaszín dobcucca mögül a Lie Down Here alatt egyszer csak előrobbant, nem is előrobbant, kivirágzott, és a szám egyik húzóelemének számító háttérvokálját úgy adta elő, hogy időnként a ringó csípőjén ütötte le az ütemet a csörgődobbal. Egyszerűen bele volt építve az imidzsébe, hogy az egész élete egy félreértés - megint csak a hihetetlen magabiztossággal párosuló emberi esendőség, tévedhetőség, ami Cave karizmájának is az egyik sarokköve.

A lemezbemutatónak behirdetett fellépés inkább volt életműkoncert, sok műfajjal, több periódussal, néhány stadiont igénylő számmal (főként a We Call Upon the Author szólt nagyot) és egy bizonyságtétellel Nick Cave részéről: most eddig jutottam, nem vagyok már fiatal, de a hét főbűn közül a hiúságot már biztosan magam mögött hagytam, és rohadtul ez lesz az öregkorom megváltása.
Krich Balázs