A sárgaszemű pingvint választották az év madarának Új-Zélandon. Az ország természetvédelmi minisztériuma szerint nagyjából 4000-5000 van belőlük a világon, és a számuk egyre csökken - számolt be róla a The Guardian.
Mint írták, a szárazföldön költő madarak száma 78%-kal csökkent az elmúlt 15 évben.
Ez a reflektorfény nem is jöhetett volna jobbkor
– mondta Nicola Toki, a versenyt lebonyolító környezetvédelmi szervezet, a Forest & Bird vezérigazgatója. „Ez az ikonikus pingvin a szemünk láttára tűnik el Új-Zélandról. Mindenhogyan támadják őket, sok a betegség, kutyák mennek nekik" - magyarázta a szakember, hozzátéve, hogy sürgősen védett tengeri területekre van szükség ahhoz, hogy biztosítani lehessen a túlélésüket.
Az év madara verseny 2005-ben indult, hogy felhívja a figyelmet az új-zélandi őshonos madarak helyzetére, amelyek közül sok faj veszélyeztetett, a kihalás szélén áll vagy már kihalt.
A sárgaszemű pingvin a világ legritkább pingvinfajtája, alig 4-5 ezer példány él belőlük, kizárólag Új-Zélandon. Ahogyan arról korábban beszámoltunk, a szakemberek szerint a sárgaszemű pingvinen, a papagájalakúak rendjébe tartozó keán és a hidasgyíkon már most megfigyelhetőek a klímaváltozás okozta stressz jelei. A sárgaszemű pingvinek a kihalás szélére kerültek, aminek a hátterében részben az állhat, hogy a klímaváltozás miatt éheznek az állatok. Az újszülött hidasgyíkok nemi aránya jelentősen eltolódott, mivel melegebb időszakban több hím születik, ami a faj pusztulásához vezethet.
Nemrég arról írtunk, hogy két hét után találtak rá gondozói egy fogságban nevelkedett, nőstény pápaszemes pingvinre, amely egy tengerparton tartott rendezvényről szökött meg a japán Aicsi prefektúrában. Arról is hírt adtunk, hogy nem érezhetik többé biztonságban magukat a Marion-sziget királypingvinjei. A fenyegetés azonban nem az embertől jön, hanem a sziget medvefókáitól, amelyek egyre többször élik ki nemi vágyaikat a madarakon. A felkavaró eseményt legelőször 2006-ban dokumentálták az Antarktisztól északra fekvő, elszigetelt Marion-szigeten. Ekkor a biológusok még a fóka frusztrációját, vagy szexuális tapasztalatlanságát sejtették a háttérben, de ragadozói és területvédő magatartással is próbálták magyarázni a bizarr jelenséget.