Hogyan lett az áldozatból vádlott

 

Népszava:

Megjegyzések egy bírósági tárgyaláshoz

Mindig megrendítő egy üres kabátujj. De százszorosan az, ha ifjú emberről van szó. Egy alig 17 éves, hirtelen nőtt fiú ül velem szemben a szerkesztőségben. Neve: Szeifert Ágoston. Néhány hónappal ezelőtt a jobb keze fejét csuklón felül a szó szoros értelmében leszakította egy tépőgép, a Magyar Gyapjúfonó erzsébeti telepén. A roncsolt alkart valamivel könyökön alul amputálni kellett. A seb már behegedt, de a lélek nehezebben gyógyul. A szomorú nagy gyerekszemek minduntalan könnyel telnek meg.

- Jaj, nagyon nehéz megszokni... Máma is fürdőben voltam... mindenki úgy nézett --- És ez már mindig így lesz... örökké...

Most hirtelen magam előtt látom a délutáni napfénytől szinte gőzfürdővé fülött XX. kerületi bírósági termet, ahol ügyét tárgyalták. Látom a kimért, minden félrecsúszásra azonnal lecsapó, logikus bírót; a vádlottat: az ijedt, csendes, idősebb művezetőt; az ügyes, tehetséges, mindenre kész és elszánt védőt. Az egész filmszerűen pereg előttem és még most, néhány nap után sem tudok napirendre térni fölötte.

Különös felmentő ítélet

Írott és íratlan törvényeink, a józan ész s minden emberi belátás szerint azt vártam, hogy itt a felelősség kérdését, az ügy messze ágazó tanulságait bogozzák majd. Hiszen a baleset mögött a törvénysértések, szabálytalanságok sorozata bújik meg. Néhányat belőlük: "Szakképzetlen, illetve betanított munkások közül csak a 18 éven felülieket bízhatják meg önálló gépkezeléssel." (A szakképzetlen Szelfert akkor csak 16 éves volt.) A fiú balesetelhárítási oktatásban nem részesült, csak a gép kezelését mutatták meg neki. Kötelező orvosi vizsgálaton sem esett át, ami esetleg rátermettségének hiányát fedte volna fel, ráadásul kellő felügyelet nélkül dolgozott és így tovább...

Megdöbbentő módon azonban nem ezek a kérdések kerültek terítékre, hanem a fiú 13 éves korában elkövetett botlása, majd az azt követő javító-nevelő intézetbeli múltja. Különböző levelek, beadványok "terhelő halmaza" feküdt a bíró előtt arról, hogy előző munkahelyein hanyagul dolgozott, későn érkezett, rendetlen is volt, s egyszer talán el is aludt. A védő cicerói ékesszólása perceken belül vádlottá béklyózta az áldozatot.

A bírákat, úgy látszik, még az a végzetszerűen intő jel sem döbbentette rá a sorozatos mulasztások és a szerencsétlenség közti összefüggésre, hogy Szeifert Ágoston reggel 8 órakor állt életében először ehhez a géphez. 11 órakor pedig, mikor tanácstalanul, magára hagyatva tudatlanul belenyúlt egy bottal az anyag kifúvására szolgáló nyílásba, hogy azt kitisztítsa - már elvesztette a kezét.

A tárgyalás ennél a pontnál véglegesen megrekedt. Most már minden mellékes lett. Csak az volt a fontos, hogy bebizonyítsák: minderről csak a szerencsétlen gyerek tehet, hiszen normális körülmények között nem lehet elérni a tépőhengert. Neki legalábbis fejjel kellett bemásznia a nyílásba, hogy végül is levágassa a kezét. Különben a védő ki is jelentette:
- A sértett múltjából következtethető, hogy esetleg szándékosan dugja oda a kezét egy kis táppénz érdekében (!).

Ezek után a művezetőt az ügyész vádbeszéde ellenére - felmentették.

Meghamisított tények

Nem tudtam tollat ragadni addig, míg a védő - szerintem már az erkölcstelenséget súroló - állításának teljes tarthatatlanságát be nem bizonyítom. Nem akarok abba bonyolódni, hogy szándékosan akarta-e magát megcsonkítani a fiú vagy nem, mert ez szót sem érdemel. Azt akarom bizonyítani, hogy egyes tényeket egyszerűen meghamisítottak a bíróság előtt. Nem igaz a tanúknak, a védőknek és a bírónak azaz állítása, hogy a gyerek kezét géptisztítás közben nem kaphatta el a henger. A telepvezető, a helyettese és a művezető jelenlétében én magam, aki alacsonyabb termetű vagyok, mint a hosszúra nőtt fiú, a nyílásba nyúlva, tisztítási mozdulatokat végezve, könnyűszerrel elértem az (akkor természetesen leállított) tépőhengert. A napnál világosabb, ha a géphez nem értő, veszélyeit nem ismerő, tapasztalatlan fiú egy bottal mélyebbre nyúl az üregbe - valóban szerencsétlenül járhat.

Mindezt kideríteni a dolog könnyebb oldala. De az embert az is érdeki, milyen rejtett okok billentik el ennyire az igazság mérlegét. Sajnos itt már ingoványos területre lép az újságíró, ahol már kevesebb a tény és több a megérzés.

A szerencse azonban némileg kedvezett. A tárgyalás szünetében a vállalat egyik volt munkása titokban megsúgta az ügyésznek: a balesetet követő éjszaka sebtében aláírattak vele egy ívet arról, hogy kioktatták balesetvédelemre. Ő ezt akkor aláírta, mert "nem akart vacakolni", bár nem felelt meg a valóságnak. Ez tehát az első nyom, amelyből nyilvánvalóan következik, hogy a vállalatnál el akarták tüntetni az áruló nyomokat - menteni akarták, ami menthető. Olyannyira, hogy a baleset utáni napokban felkeresték a fiú előző munkahelyeit, ahonnan a lehetőség szerint terhelő bizonyítékokat igyekeztek kibányászni. Megnéztem a válaszok keltezését. Mind a baleset megtörténte utánról valók. Hogy miért nem volt erre szükség a szerencsétlenség előtt és miért csak utána - azt hiszem, ez nyilvánvaló. De a tanúk sokszor ügyetlen, elejtett, terhelő szavaiból is világosan kiderült az ellentmondás.

Igazságot!

Csúnya és alantas mindez - de magyarázható. Hiszen senki sem akarja vásárra vinni a bőrét, kétségtelenül meg akarták menteni a művezetőt, a vállalat presztízsét, s mondjuk meg őszintén, ami a lényeg - meg akarták úszni a kártérítést is.

A bíróság álláspontját megérteni ennél már sokkal nehezebb. Nem tudok másra következtetni, mint arra, hogy a bíró teljesen szem elől tévesztette ez alkalommal a szocialista törvénykezés szerepét. Nem azt nézte, hogy egy 16 éves fiatalember elvesztette féltett kincsét, a jobb kezét, hanem nyilván abból indult ki - álhumanista módon - attól még nem kapja vissza, ha valakit felelősségre vonnak érte. A tárgyalás előtti beszélgetésem a bíróval azt az érzést keltette bennem, hogy ő már előre tudta, milyen ítéletet fog hozni. Csak így lehet megérteni, hogy elsiklott a művezető vallomásának olyan részlete felett, melyben az kijelentette, hogy nem ismeri a munkavédelmi szabályokat. (Különben a művezető állítása nem fedi a valóságot. A vállalatnál látott aláírásai az ellenkezőjét bizonyítják.) A népi ülnökök, akiktől pedig az ember üzemi jártasságot, tapasztalatot munkás együttérzést kívánt volna, ezek a népi ülnökök a tárgyalás alatt minderre és mindenre csak szótlanul bólogattak.

Ennek az írásnak nem az a célja, hogy a művezető fejét követelje. (Véleményem szerint nem is egyedül ő felelős.) Az ellen tiltakozunk, hogy a mi népi bíróságunk szemet hunyjon az ilyen törvénysértések felett, hogy a visszájára fordítson mindent, s az áldozatból vádlottat csináljon. Nem hasonlíthatnak a mi tárgyalásaink a régi polgári bíróságok ama tárgyalásaira, ahol a befolyásos vállalkozóval szemben a szegény ki perlekedő munkás mindig alul marad.

Szeifert Ágoston, aki most itt ül velem szemben a szerkesztőségben, gyerekesen, ügyetlenül, félszegen kerülgeti a forró kását - a kártérítést. Amikor kint jártam az üzemben, valaki az mondta: "Azért ugrál a gyerek meg az anyja, mert kártérítést akar". Azt hitte az illető, ezzel aztán teljesen lerántja a leplet a fiúról.

Hát igen! Erről van szó. A gyerek valóban ezt akarja, a kártérítést. Erkölcsit és anyagit egyaránt. Minden igazságérzetünket félredobnánk, ha nem kapná meg.

Mészáros András

A munkaszervezés és a teljesítmény fokozás eszközévé vált a büntetőjog többek között a szabotázs büntetőjogi kategóriájának kiterjesztésével, a tervbűntett fogalmának bevezetésével (1950. évi IV. trv.). A jogszabály szerint öt évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető az, aki "a munkát késedelmesen, hibásan vagy hiányosan végzi (...) olyan termelést folytat, amely oktalan anyag-, energia- vagy munkaerőpazarlással jár..." Ezen túlmenően a munkahely önkéntes elhagyása is bűncselekménynek minősült, 1952-1953-ban 15 000 kerültek bíróság elé ezzel a váddal. Az ötvenes években az állami kizsákmányolással szemben - a tiltások és a korlátozások ellenére - a munkások többnyire munkahely-változtatással védekeztek. 1951-ben a munkakönyvet váltó munkások 92 százaléka változtatott az év során legalább egy alkalommal munkahelyet. Ugyanakkor az ötvenes évek elejétől bevezették az általános munkakötelezettséget, aminek értelmében megszületett a közveszélyes munkakerülés (kmk.) büntetőjogi kategóriája is. A törvényesen előírt 48 órás munkaidőt - az 1956 előtti időszakban - a legritkább esetben tartották be, sőt a különböző munkaversenyek, "kongresszusi felajánlások" révén a többletmunka ellenértékét sem mindig fizették ki. Mindennapos gyakorlattá vált a hét napos munkahét például a bányászatban, az építőiparban. Szervezett érdekvédelem a rendszer jellegéből következően nem működhetett, a feszültségek időnként sztrájkszervezési kísérletekben, kisebb-nagyobb munkabeszüntetésekben kerültek a felszínre. A munkásság jövedelmi viszonyai az ötvenes évek elején - alacsony szinten - meglehetősen kiegyenlítettek voltak. A legjobban fizetett csoportok közé a bányászok, a kohászok és a gépgyártásban - a középgépipar fedőnévvel ellátott hadiipari üzemekben - dolgozó szakmunkások tartoztak. Ám még a legjobban fizetett bányászok egy része is úgy vélte 1953-ban hogy "ha egy kiló szalonna árát sem lehet egy nap alatt a bányában megkeresni, akkor nem érdemes dolgozni".