A néphatalom fejszése

 

Élet és Irodalom (49. évfolyam, 26. szám. 2005.07.01 )

A néphatalom fejszése

Negyvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1956. június 28-án reggel hat órakor a sziréna a szokásos műszakváltást jelezte a poznani Sztálin Művekben, az azonban mégsem történt meg. Az éjszakai műszak dolgozói nem indultak el hazafelé, a nappali váltás pedig nem vette fel a munkát. Mindannyian vártak valamire: a második szirénaszóra, amely a megegyezés szerint azt jelentette, hogy a dolgozók kivonulnak az utcára.

Az emberek nemzeti zászlókat lengettek, a lengyel himnuszt, valamint vallási és hazafias énekeket énekeltek, időnként ez utóbbiakat szovjetellenes szöveggel átköltve.

I.

A munkások már hosszabb ideje forrongtak, és szórványosan már sztrájkokra is sor került. Az elkeseredettséget csak növelte, hogy az akkori lengyel átlagkörülményekhez képest is hátrányos helyzetben lévő, hagyományosan jól szervezett poznani munkások jogos követeléseinek meghallgatását és teljesítését hónapok óta csak húzták-halogatták a különböző szintű hivatalos szervek.

Követeléseik között szerepelt a korábbi évek téves adólevonásainak visszatérítése, a munkaszervezés javítása, a komoly keresetcsökkenést előidéző új termelési normák eltörlése, a túlórákért járó összegek kifizetése, valamint a fogyasztói árak csökkentése.

A június 28-át közvetlenül megelőző napokban egymás után tartották a poznani üzemekben a munkásgyűléseket, s noha a tervezett utcára vonulásról tudomást szerzett a Lengyel Egyesült Munkáspárt vajdasági pártbizottsága és a helyi belbiztonsági szolgálat is, Varsóban nem ítélték ellenőrizhetetlenül súlyosnak a helyzetet, s elvetették, hogy erőszakkal akadályozzák meg a poznani munkások szándékát. Ugyanakkor hamarosan kiderült az is, hogy még ez az "olvadásban lévő" sztálinista hatalom - az év márciusában meghalt Boleslaw Bierut, a "lengyel Rákosi", valamint Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elmondott titkos beszédét Lengyelországban húszezer példányban kinyomtatták, és a párttagok között terjesztették - sem rendelkezett semmilyen képességgel és eszközzel a békés konfliktuskezelésre. A munkások ama reményeit, hogy teljesíteni fogják követeléseiket, miután kivonulnak az utcára, táplálta az is, hogy éppen akkor zajlott az évente megrendezett Poznani Nemzetközi Vásár, így megmozdulásuk kellő nyilvánosságot kap, ennélfogva a hatalom inkább enged, semmint kompromittálja magát a vásárra érkezett külföldiek szemében.

Június 28-án fél hét előtt valóban ismét megszólalt a sziréna, s a tízezer munkás azon az útvonalon, amely a két háború közötti időszakban is a tiltakozó megmozdulások helyszíne volt, megindult a város központja felé, hogy a helyi Nemzeti Tanács és a vajdasági pártbizottság vezetői elé terjessze követeléseit. A menethez útközben csatlakoztak a többi nagy poznani gyár munkásai is. Az emberek nemzeti zászlókat lengettek, a lengyel himnuszt, valamint vallási és hazafias énekeket énekeltek, időnként ez utóbbiakat szovjetellenes szöveggel átköltve. A folyamatosan gyarapodó tömeg eleinte kifejezetten gazdasági és szociális jellegű jelszavakat skandált: "Fizetésemelést követelünk!", "Emberekként akarunk élni!", "Le a normákkal!", "Kenyeret akarunk!", "Éhesek vagyunk!" A munkások felszabadultnak érezték magukat, a sztálini diktatúra idején elszenvedett közös sérelmeik fokozatosan feltörtek bennük, így nem csoda, hogy hamar megjelentek és idővel mindinkább erőteljesebbé váltak a politikai jellegű jelszavak: "Szabadságot akarunk!", "Le a bolsevizmussal!", "Le a vörös burzsoáziával!", "Le a kommunistákkal!", "Le a munkásosztály kizsákmányolásával!", "Szabad választást ENSZ-ellenőrzéssel!", "Le az oroszokkal, valóban szabad Lengyelországot akarunk!", "Le a moszkovitákkal!"

Emellett követelték még a hitoktatás visszaállítását az iskolákban és általában véve a szabad vallásgyakorlást. Ezek a különböző jelszavak összefonódtak és egységes egészet alkottak, jól jellemzi ezt annak a két táblának a felirata, amelyeket később a vajdasági pártbizottság falánál helyeztek el egymás mellett: "Kenyeret!",valamint "Szabadságot!"

A tüntetők első csoportjai fél kilenc körül értek a város szívébe, a Sztálin térre, s egy órán belül a 380 ezres Poznan lakosságának több mint a negyede ott szorongott a téren. Várták, hogy a helyi hatalom vezetői meghallgassák őket, s elterjedt a híre annak is, hogy személyesen Józef Cyrankiewicz miniszterelnök érkezik Poznanba, hogy a tüntetőkhöz szóljon. Mivel ezek a remények hiú ábrándnak bizonyultak, egyre feszültebbé vált a légkör a téren, az emberek mind csalódottabbnak érezték magukat, hogy senki nem áll velük szóba, nincs, aki elé követeléseiket terjeszthetnék. Így aztán a gazdasági és szociális jellegű kívánalmakat természetes módon lassan háttérbe szorították a kifejezetten a fennálló rendszer ellen irányuló, egyúttal gyakran szovjetellenes politikai jelszavak. A Nemzeti Tanács vezetője fogadta ugyan a tüntetők egy küldöttségét, de azután "diszkréten" eltűnt a színről. Az épületre a birtokbavétel jeleként kitűzték a fehér zászlót, majd egy nagyobb csoport behatolt a LEMP vajdasági pártbizottságára, ahonnan az utcára hajigálták a vörös zászlókat, a fehér-piros nemzeti lobogókat viszont szétosztották a tüntetők között. Az elkövetkező néhány órában több ezer ember "kereste fel" a pártbizottságot, összetörték a párt- és állami vezetők portréit, de nem nyúltak Lenin mellszobrához, csupán a fal felé fordították, hogy "ne lássa mindazt, ami ott folyik".

Még tíz óra előtt a tüntetők egy része a városi börtönhöz indult, hogy kiszabadítsa a néhány nappal korábban Varsóban tárgyalt poznani munkásküldöttség állítólag letartóztatott tagjait. A hír alaptalannak bizonyult, ugyanakkor a tömeg nem ütközött különösebb ellenállásba a börtön elfoglalásakor, s akkor sem, amikor kisvártatva a vajdasági rendőrkapitányságot szállta meg. Az emberek amúgy is barátságosan viszonyultak a rendőrökhöz és a katonákhoz, akik passzívak maradtak vagy egyenesen rokonszenveztek velük.

(Egyébként kora délutánig mindkét fegyveres testületnek megtiltották a fegyverhasználatot.) A tömeg vissza-visszatérően skandálta, hogy "a rendőrség velünk van", a "hadsereg velünk van", s ez valóban így is tűnt. A "poznani június" egyik igen jellemző eseménye volt az is, hogy a tüntetők üzemképtelenné tették, illetve összetörték a nyugati lengyel nyelvű rádióadások zavarására hivatott berendezéseket.

A Nemzeti Bank épülete a Marcinkowskiego utcában

A poznaniak ezen a ponton úgy érezték, hogy a hatalom kapitulált, hiszen úgy vették birtokba a rendszer jelképeinek tartott középületeket, hogy igazán erőszakos cselekményre sehol sem került sor. Eltökéltségüket csak fokozták az olyan - természetesen minden alapot nélkülöző - hírek, miszerint más lengyel városokban, sőt Varsóban is hasonló tüntetések zajlanak, tehát ami Poznanban történik, az egy összlengyel megmozdulás része.

A városban már csak egyetlen épület maradt, amely nem került a tüntetők kezére: a Belbiztonsági Szolgálat (a lengyel "ÁVH") vajdasági hivatala. A börtön elfoglalása után, tizenegy óra körül egy csoport odaindult, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartott rabokat. Az emberek nem tárgyalni akartak, hanem elfoglalni a gyűlölt "belbiztonság" épületét, amelynek védelmére reggel óta készültek a bentlévők. Az épület elé érkezőkre az ablakokból erőteljes vízsugarakat irányítottak, amire kőzápor volt a válasz, majd hamarosan az egyik államvédelmis tüzet nyitott a fegyvertelen tömegre. Ezzel kezdetét vette a hosszú órákon át tartó ostrom, a tüntetők közül aki csak tudott, igyekezett fegyvert ragadni.