Jelentés a fesztiválról

 

(Szabad Nép)

Karlovy Vary

Sok szó esett a fesztiválon arról, hogy az elmúlt tíz nap filmjeinek tónusa túlságosan komor, a legtöbb mű dráma és roppantul kevés a derű, a vidámság a filmekben. Kockázatos és félrevezető volna megállapítani, hogy ez valamiféle irányzata, sajátossága lenne a világ filmművészetének, nemcsak azért, mert csupán tíz nap mérlegét láthatjuk, hanem azért is, mert egy-egy fesztivál, bármilyen sokatmondó is, mégsem adhat hiteles képet a filmművészet helyzetéről. Néhány tünetről mégis beszélnem kell. Az egyik ilyen tünet: a bemutatott filmek többségének komoly a mondanivalója, a szándéka, a részvevő nemzetek szemmel láthatólag komolyan vették a fesztivál jelszavát. Ez egyik hiteles bizonyítéka a megváltozott és egyre javuló légkörnek. A nyugati országoknak is több filmje beszél messze hangzón a háború ellen, a fasizmus ellen, vagy bátran emel szót az egyszerű emberek védelmében. Azt hiszem, ez a tünet talán a legfontosabb jelensége a fesztiválnak. A háború hőseinek állít emléket a Város, melyet Alicenak hívnak című angol film, a norvég Északi-tengeri járat, a görög Véres karácsonyéj éppúgy, minta a jugoszláv Nyomozás című film, az egyszerű emberek igazságát hirdeti a szovjet Rumjancev-ügy, s más körülmények között a nyugatnémet Dr. Danwitz házassága, a japán Alkonyat délben, az argentin Kőhorizont, s az emberek összefogásáról beszél két francia film is: Ha a világon mindenki ilyen volna, s egy vígjáték, melynek története a műfaj határain belül valójában ugyanezt a gondolatot árasztja.

Egy pikoló világos főszereplői: Bitskey Tibor és Ruttkai Éva

A szándékot mégsem kíséri mindig a művészi megvalósítás. A Dr. Danwitz házasságának bátor társadalombírálatát csökkenti az álfeszültség, a receptszerűség. S nem egy jó szándékú filmben riasztja el a nézőt a nemes gondolatok valódiságától a szadizmus, a néhol hátborzongató naturalizmus. A japán film a legjobb példa erre. Ez a hosszú, több mint háromórás film azt leplezi le, hogy a japán bűnügyi rendőrség nyomozói bestiális kegyetlenséggel kényszerítenek ki hamis vallomásokat gyilkossággal vádolt, ártatlan emberekből. Úgy hallottam, hogy ez valójában dokumentumfilm, mert a per, amelyről szól, most zajlik harmadik fokon Japánban. S az Alkonyat délben alkotói tiltakozásnak szánták filmjüket az ártatlanok védelmében. Ez bátor kiállás, melynek nemes célját, törekvését elismerték a fesztiválon. De vajon segíti-e a film művészi erejét, kemény kiállását az, hogy a nyílt színen fröccsen a vér, fejsze vésődik egy öreg japán fejébe, fojtogatás, akasztás, s a nyomozók percekig tartó "mutatványai" (verés és kínzás) idézik fel a hollywoodi receptre készült Drakula- és a Frankenstein-féle filmek nyomozási emlékeit. A film alkotói gyűlöletet akarnak ébreszteni a gyilkosokkal szemben, ez helyén való is. De ez az apró részletekig hatoló naturalista ábrázolásmód gyengíti vagy teljesen eltünteti a lélekrajzot, s az iszonyatos események hosszadalmas, aprólékos, szadista bemutatásával valójában a nézőt riasztja.

Egy görög film, a Véres karácsonyéj is antifasiszta, s a partizánoknak állít emléket, de a zűrzavaros megfogalmazás és a kegyetlenségek néha túlságosan éles ábrázolása lefokozzák a film hatását. Egy színes argentin filmben, a spanyol cinemascope-filmben - címe A macska - vér folyik, kihasználva a színes film adta lehetőségeket, bikaviadal és gyilkosság. S a szadizmus tünete ugyanekkor egy másikkal keveredik, a szentimentalizmussal, a giccsel, s ez a különös házasság csak látszólagos ellentmondás. A szadizmus mellett jól megfér a giccs. A nyugati filmművészet nem egy alkotásában tehát egy érdekes új tünet jelentkezik: a szándék és a megvalósítás ellentéte. Talán az angol film, a Város melyet Alicenak hívnak nem érezteti ezt a hatást: a japán fasizmust leleplező film sok helyütt megragadott finoman emberi megoldásaival, humanista epizódjaival, a színészi alakítások - kiváltképp a női főszerepet játszó Virginia McKennane - reálisak, érdekesek, bár a film végén itt is felbukkan az olcsó szentimentalizmus.

A Marty nagydíjat nyert Cannes-ban

A sok drámai tónusú film között valósággal üdítően hatott az Egy pikoló világos derűje, egyszerű lírája. "Végre vidámság is kíséri a drámát" - hallottuk a megjegyzéseket, melyek reálisak, hiszen az életben együtt járnak a vidám epizódok a drámaiakkal. Ilyesfélét akartak a Német Demokratikus Köztársaság filmművészei is a Berlini románccal, mely a szerelemről és ezen keresztül a németek összefogásának gondolatáról szól. Sajnos, a szándékot itt sem kísérte a várt hatás, a történet csak a felszínen marad, s bár néhány kedves jelenetet, s több jó színészt látunk, a hétköznapok valódiságát nem tudta hitelesen ábrázolni. A franciák új cinemascope-filmjében viszont - ezt a címet adhatnánk neki: Egy autócsavar története - már gyakran találkozik a szándék és a megvalósítás. Egy francia vidéki városka jellegzetesen kispolgári figuráit mutatja be finom iróniával, mulatságos, bár nem egyszer túlfeszített bohózati elemekkel.

Az elmúlt két nap egyébként is igyekezett elhessegetni a komorságot és a naturalizmust. Egy ausztráliai film három szép történetet dolgoz fel, egyszerű és finom művészi megoldásokkal. A Devdas című indiai film nagy sikert aratott; ez afféle modern Tristan és Isolda-legenda, egy indiai szerelmi románc. Újra meggyőződhettünk e filmből India filmművészetének költőiségéről. Most egy mai témájú bolgár film vetítésére készülünk, este pedig az érdeklődéssel várt amerikai Marty című filmet mutatják be versenyen kívül, amely tavaly nagydíjat nyert a cannes-i fesztiválon. S bizonyára sok érdekességet, talán meglepetést is tartogat a fesztivál utolsó hete, amely elé izgatottan tekintünk, hiszen a magyar film, a Szakadék ezekben a napokban kerül a közönség elé.

Egyébként tovább tart és forrósodik a barátság a külföldi küldöttek között. Egyik legszebb találkozó volt ezen a héten a kínai küldöttség nagyszabású fogadása, amelyen a hajnali órákig mulatott a fesztivál vendégserege. Szombaton délben a magyar küldöttség meghívására, velünk ebédeltek a jugoszláv küldöttség tagjai. Nagyszerű hangulat volt ezen a baráti találkozón. A magyar és a jugoszláv küldöttség tagjai megértették egymást.

Demeter Imre

Demeter Imre (Dunaharaszti, 1921. nov. 11.-Bp., 1975. aug. 14.): újságíró, lapszerkesztő, színikritikus. 1946-ban a Haladás c. hetilapnál kezdte pályafutását, majd az Esti Budapestnél lett színházi rovatvezető. 1954-től 1957-ig a Művelt Nép felelős szerk.-je volt. 1957-től a Film, Színház, Muzsika szerk.-je, 1958-tól haláláig főszerk.-helyettese. 1948-tól jelentek meg kritikái, amelyekben művészi hozzáértéssel, éles szemmel, pontosan fogalmazta meg, elemezte a színházi élet eseményeit. Színházi témájú könyvei is megjelentek. F.M. Rivalda (anekdoták, 1959); A Fészek (szerk., 1962); Köszönöm a tüzet (Tímár József élete, 1971); Somlay Artúr (1972).