Őszinte beszélgetés Grosics Gyulával

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Népszava:

- Ez a férjem?! Nézzék! Nézzék, nevet. Tizennégy hónapja nem láttam még csak mosolyogni sem. Most pedig milyen szívből tud nevetni.

Aki ezeket mondta, Grosics Gyuláné. A színhely: Tatabánya, a Bányász Sportkör sporttelepének előtere. Időpont: ez év február eleje, egy havas, ködös délután, amikor a Tatabányára került Grosics Gyulát először kereste fel új környezetében a felesége és két kislánya.

"Hibáztam..."

Most - július végén - több mint fél éve telt el annak, hogy Grosics Gyula új környezetbe került és új színekben védi kedves kapuját. Szemben ülünk egymással a klubház irodájában, kettesben.


Eszembe jutnak a szavak, amelyeket ideutaztunk közben edzője. Kléber Gábor mondott: "Nemrég jöttünk haza csehszlovákiai túránkról. Nagyon jól érezték magukat a fiúk mindannyian. És nemhogy bosszantotta őket, de büszkék voltak rá, hogy odaát mindenki Grosicsra volt kíváncsi, minden gyerek először hozzá furakodott autogramot kérni. Azután sétálgattunk, s a fiúk zsebpénzükből bevásároltak. Csak Grosics nem. Semmit sem vett, semmi nem is érdekelte. Ami nekem kell, azt - mondta - megszerzem és megkapom otthon is. Én ezentúl legfeljebb képes-levelezőlapot vásárolok külföldön!"


http://sz-mediathek.sueddeutsche.de
"Sajnos, elhittük, hogy már meg is nyertük. Sajnos, én ott a kapuban is elhittem!" 1954. július 4., Világbajnokság - döntő, Magyarország - NSZK 2:3

Ennyire megváltozott Grosics Gyula? Inkább úgy mondhatjuk: visszaváltozott. Mert hiszen, amikor annakidején Dorogról elindult, csendes, kedves, tisztességtudó, szorgalmas munkásfiú volt. Azután? Elkapta a "gépszíj". Elkapta Pest, a rossz tanácsadók. Megszédítette a pénz szaga, a nagyravágyás ördöge.


- Ma már - mondja -, azt hiszem, inkább köszönetet kell mondanom a büntetésemért, pedig de rosszul esett, de keservesen érintett, és milyen igazságtalannak tartottam! Ma már mindent másképpen látok. Akkor hallatlan sérelemnek éreztem, hogy - noha 1954. november 5-én függesztették fel játékjogomat - engem csak december 29-én hallgatott ki az OTSB és a Társadalmi Labdarúgó Szövetség fegyelmi bizottsága. Egy évre tiltott el a játéktól, de nem november 5-től, hanem csak 1955. január 1-től számították a büntetésemet. Elkeserített, hogy belekevertek annak a bizonyos csempésző autóbusznak az ügyébe, amihez semmi, de semmi közöm sem volt. Ma már azt mondom: igaz, hogy az autóbusz-ügyben ártatlan voltam, de kétségtelen, hogy követtem el olyan cselekedeteket, amelyek csempészésnek minősülnek, amelyek a törvénybe ütköztek. Volt idő, amikor dühöngtem, mert azt közölte velem volt sportköröm, hogy elvisz az egyiptomi útra, viszont az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem utazhatom. Nem is gondoltam rá, hogy elmenjek a Honvédtól, bár roppant fájt, hogy eltiltásom alatt szinte került engem mindenki, még legtöbb játékostársam is. Nem törődtek velem, nem segítettek átvészelni a nehéz hónapokat, s nem hívtak meg a bajnoki vacsorára sem.

Új ember lett

- Azután ide kerültem. Azzal az elhatározással, hogy tőlem telhetően igyekszem a tatabányaiaknak meghálálni, hogy rám gondoltak, meghívtak. Minden igyekezetem az volt, hogy gyorsan megbarátkozzanak velem és én megbarátkozzam az új környezetemmel. Ez aztán várakozásomat messze felülmúlóan, szinte pillanatok alatt sikerült. Nemcsak játékostársaim, nemcsak a sportvezetők, nemcsak új munkahelyem, a tröszt dolgozói, a vezetőséggel az élükön könnyítették meg beilleszkedésemet, hanem a szurkolók, ismeretlen ismerőseim is nagy szeretettel vettek és vesznek körül. Végtelen hálás vagyok érte. Azt hiszem, talán tudatosan, talán tudtukon kívül, messze világító példáját adják annak, hogyan kell bánni emberekkel. Sportolókkal, fiatalokkal. Különösen pedig megmutatták azt, hogyan kell valakit felemelni, visszaadni önbizalmát annak, aki elbukottnak látja magát. Én azóta érzem újra embernek magam, amióta kinyújtották felém a kezüket...

Útnak indulunk: az utcán gyerekek rugdosnak valami labdafélét. Meglátják Grosicsot. Kiabálva, ordítva szaladnak felé, addig nem hagyják békén, amíg csak közibük nem áll és egy jó öt percet nem futballozik velük az út porában, így. Ahogy van, felöltözve.


Egy nagyobbacska fiú áll mellettem, bekötött karral. - Sérült vagyok - mondja - ma nem játszhatom. Pedig nagyon szeretek focizni, főleg így ha Gyuszi bácsi leáll velünk.
- És máskor is leáll veletek?
- Ó, szinte mindig, ha erre megy.


Folytatjuk utunkat. Beosztása, elfoglaltsága felől kérdezzük.
- A tröszt minőségi osztályán dolgozom. Hogy hogyan? Tessék megkérdezni. Szégyellném magam, ha bárki is azt mondaná, hogy a legcsekélyebb kifogás is felmerül személyem vagy munkám ellen. Reggel pontosan hét órakor a helyemen vagyok. Hamar beletanultam munkakörömbe. Igaz, hogy mindenki, aki csak tehette, segített, magyarázott. A munka, a munkám elismerése, no meg a sport, a sporttársak, a sportkör és a közönség együttesen olyan nevelő erő - amilyen más talán nincs is korunkban egy fiatalember életében... de a sport és a helytelen sportkörnyezet éppen úgy meg is ronthatja, félre is nevelheti, tönkre is teheti... ezt érzem az én esetem nagy tanulságának.


- És visszaesés nem volt? Megtorpanás... a régi rossz kísértése?
- Egyszer. Pécsett. Feltámadt a régi, ostoba hiúságom, megbántva, megsértve éreztem magam és sajnos egy pillanatra megfeledkeztem magamról, sportszerűtlen voltam a közönséggel szemben. Nagyon megbántam! De talán még ez az egy kisiklás is kellett ahhoz, hogy még jobban magamba szálljak, még tisztábban lássam, mit szabad és mit nem, mi a kötelességem magammal, társaimmal, az egész magyar sporttársadalommal szemben.


Szeretném a válogatott kapuját védeni

- Vágya? Kívánsága?
- Egy fájó pont még mindig van az életemben. Szívem facsarodik mindig, minden válogatott mérkőzés előtt, amikor tudom, hogy engem nem vesznek számításba. Látja, ezt az egyet szeretném még: újra magamra húzni a címeres trikót, bebizonyítani, hogy még nem felejtettem el futballozni, bebizonyítani, hogy lehet rám számítani; érdemes vagyok arra, hogy törődjenek velem, hogy bízzanak bennem...
Talán még erre is sor kerül...

Rejtő László


Grosics Gyula (1926. február 04. -) Tizenhárom évesen a Dorogi AC csapatában kezdte rendkívül sikeres sportpályafutását az Aranycsapat kapusa. 1947-től a MATEOSZ illetve Teherfuvar hálóját őrizte. 1950-ben került a kor sztárcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, amely akkoriban az Aranycsapat legendás játékosainak a gyűjtőhelye volt. A Helsinki olimpián /1952/ a győztes magyar válogatott tagja. Három világbajnokságon /1954, 1958, 1962/ szerepelt a kifutásairól is híres kapuvédő. Háromszoros bajnok, 390 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 1947 és 62 között 86 alkalommal volt a válogatott kapusa. Részese az évszázad mérkőzésének nevezett 6:3-as londoni diadalnak, az 1954-es berni világbajnoki döntő ezüstérmese. Nemcsak abban volt úttörő, hogy fekete mezt húzott, hanem abban is, ahogyan kapusként irányította a védelmet, szinte az egész csapatot, ahogyan együtt élt a játékkal, ahogyan olykor a kapuját messze elhagyva, szinte negyedik hátvédként szerelt és indította a csapattársakat. Az 1954-es berni csatavesztés után a harag őt is utolérte. Máig tisztázatlan okokból hazaárulással vádolták, s csak kis híján múlott, hogy nem a börtönben végezte, hanem Pestről száműzve ugyan, de a Tatabánya kapujában folytathatta, ahol 1963-ig kapuskodott. Edzőként dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is. Másfél évtizedig, nyugdíjba vonulásáig volt a Volán sport klub elnöke, ahol futballéletünk egyik vezérszónoka volt, aki már a hetvenes évek végén megannyiszor figyelmeztetett a sportág morális csődjére. Később a politikai életben is feltűnt, ám hamar kiderült, ez már nem a neki való terep. A MOB 1995-ben olimpiai érdemrenddel tüntette ki. Nyugdíjasként egy kis, körúti divatüzlet biztosítja a megélhetését. (sulinet)