Küzdeni a hazugság ellen

 

Nők Lapja

Somogyvári Rudolf, a tornatanár, Apor Noémi, a hajdani artistanő és férje, a "tulaj": Makláry Zoltán.

"Szembeszállni a világtörténelemmel, amit a kultuszminiszter a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszáz elefánttal átkelni az Alpeseken" - mondja a regény főszereplője, és ezt a mondatot a film mottójának is tekinthetjük.

Mi lesz egy kis emberből, a klasszikafilológia kutatójából, Nyúl Béla tanár úrból, ha vállalja a szembeszállás kockázatát, a tudományos igazság védelmét? A regényben, Móra Ferenc finom és fájó humorú művében munkanélküli; a filmben közömbös újságpapírral letakart halott. A Móra-regény hőse erkölcsileg is halott; a Móra-regény azzal hirdeti a "nem szabad hazudni" tételt, hogy harcokban megtépázott hősét tisztán hagyja; Fábriék nyomorultja megtörik, kényszerű "önkritikát" gyakorol és meg kell halnia.

A film keményebben és keserűbben szól, mint a regény és el kellene gondolkoznunk, hogy miért volt szükség erre a keménységre. Miért kellett a turbékoló szerelmes tanárt sokgyermekes családapává változtatni; miért kellett a regény szájkörnyéki mosolyát gondvésett ránccá merevíteni? Mert az "engedélyezett világtörténelemmel" szembeszállni - azóta életveszélyes vállalkozás lett. Fogadjuk el tehát a filmet a Móra-regénytől függetlenedni kívánó alkotásnak, s a regényt tekintsük az ihlet forrásának.

A címszerepben: Szabó Ernő.

Küzdeni a hazugság ellen - ez a film mondanivalója és célja -, foglalhatjuk össze hazafelé menet első benyomásainkat... De a gondolatok nem állnak meg, a film mint egy rugó tovább hajtja őket, nyugtalan és mélyebb vizek kavarodnak fel, a szél erősödik, távolabbi partokhoz kell eljutnunk. A film a harmincas évek elején játszódik, de úgy érezzük, mintha későbbi napokról is szólna - a mi tegnapjainkról, tegnapelőttjeinkről. Amikor kis emberek - és nagyobbak is! - véres hajszákban hulltak, megsemmisültek a politikai pecsenysütögetés tüzében.

Szatíra? Tragikomédia? A filmről gondolkozva egyre keserűbbé válik az ember szájíze. A görög sorstragédiák végzete - ez nem párhuzam, ez csak hasonlat - suhog a fekete-fehér filmkockákon, Nyúl Béla szürkéből fekete-fehérré és később fekete-pirossá élesedett élete fölött. Szürke kisember, aki hőssé válik - akarata ellenére. Tragédiája az, hogy más nyelven szólal meg: az undor a halálba kergeti. Nyúl Béla figuráját olyan következetes, töretlen lélekrajzzal alkották meg, amilyent ritkán láttunk magyar filmen, s amelyben nincs hibás vonás.

Fábri Zoltán nagy művész. Filmről filmre emelkedik, teljesedik, erősödik. Pedig a magyar filmgyártás útját megtalálni, a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett "filmművészet" éveken keresztül magunk által is vállalt dobozából kitörni nem könnyű feladat. Miért említem ezt a filmnél, amely a legmesszebb van a "hivatalos" szabályoktól? Mert a fertőzés nagyon mély és az ellene való harcban gyakran a homeopatikus gyógyszerekhez fordultunk. Sem politikában, sem művészetben, sem gazdaságban, sem erkölcsben nem ez a megoldás. És ha Fábri filmjében akadnak kifogásolható részletek, akkor az okot valahol itt kell keresnünk. A cselekmény, a környezet, az emberi jellemek agitatív kiélezése, a mondanivaló helyenkénti brutális fogalmazása - például az arénajelenet egyes részeiben - ezzel a homeopátiával magyarázható.

Az utolsó, nagy jelenet.

Fábri Zoltán nagy művész. A "Hannibál tanár úr" kitűnő film. Legyen szabad forgatókönyv és rendezés, a fényképezés és a szerkezet elemzése helyett egy szubjektív érvet felhoznom: ez a film nem fejeződik be, amikor a villany kigyullad és az előadás utáni első cigarettára rágyújt a néző. Emlékeztet és gondolkoztat, nyugtalanít és vészjeleket állít a hibás cselekvés elé.

Nagyszerű színészek sorából emeli ki Fábri Zoltán és Szécsényi Ferenc (ő az operatőr) munkája Szabó Ernő megrázó alakítását. Nem lehet elfelejteni megtört és verejtékes arcát, mint ahogy nem lehet elfelejteni Bessenyei Ferenc öblös kacagását, Greguss Zoltán jóllakott röhögését és Kiss Manyi egeres szürkeségét, Apor Noémi magakellető mosolyát.
Fábri Zoltán és társai kitűnő filmet alkottak.

-a. -r.

Korábban a Szabad Neten:

Vesszenek a Nyúl Bélák!

A fordulat évei jelentősen átrendezték a hazai filmes mezőnyt is, hiszen a magyar filmgyártás meghatározó személyiségei közül volt, aki emigrációba kényszerült (Radványi Géza), mások pedig, miután nem alkalmazkodtak kellő mértékben az ideológiai elvárásokhoz, hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorultak. Ám annak a művészeti megújulásnak a lehetősége, amit többek között Szőts István filmjei, a Radványi Géza által 1947-ben készített Valahol Európában, illetve a Bán Frigyes rendezésében 1948-ban forgatott Talpalatnyi föld képviseltek, hosszú időre elveszett. Az ötvenes évek első felének termelési filmjei között szinte alig lehet említésre méltó alkotást találni. Ellenben ez volt a patetikus-romantikus történelmi filmek (Rákóczi hadnagya, Föltámadott a tenger) és a szórakoztató filmek dömpingjének időszaka (Civil a pályán, Mágnás Miska, Állami Áruház). A sematikus, de a klasszikus vígjátéki fordulatokat többnyire követő történetek közönségsikeréhez olyan népszerű színészek és rendezők járultak hozzá, mint Latabár Kálmán és Gózon Gyula, Gertler Viktor és Keleti Márton.A szocreál sematizmusától való eltérésre az ötvenes évek közepétől lehet jellemző példákat találni. Ezek közé tartoztak Fábri Zoltán ekkor készített filmjei (Körhinta, 1955; Hannibál tanár úr, 1956). Az évtized közepén erősödött meg az elsősorban Máriássy Félix nevéhez köthető lírai neorealizmus irányzata (Rokonok, 1954; Egy pikoló világos, 1955; Csempészek, 1958). Az 1953-at követő politikai olvadás időszakában készültek az első parabolisztikus, politikai tartalmat hordozó és társadalmi kérdéseket kritikai alapállásból megfogalmazó alkotások, amelyek a későbbi évtizedekben a magyar filmben mindvégig jelenlévő társadalomkritikai realizmus előfutárainak tekinthetők (Keleti Márton: Csodacsatár, 1956; Várkonyi Zoltán: Keserű igazság, 1956; Banovich Tamás: Eltüsszentett birodalom, 1956).