Legyen foganatja a sajtó bírálatának!

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Szabad Nép

Levél érkezett a minap Szabó Sándor olvasónktól (Miskolc II., Kertész-telep 11/2). Felsorolja a Szabad Nép jó néhány bíráló cikkét, és hiányolja, hogy az olvasók rendszerint nem értesülnek az e cikk nyomán történt intézkedésekről. Szinte alig múlik el nap, hogy szerkesztőségünk ne kapna ehhez hasonló leveleket, és a Szabad Nép olvasóankétjain is nemegyszer elhangzott már ilyen megjegyzés.

Olvasóink - s bízvást mondhatjuk: az egész közvélemény - érzi a sajtóban, a legszélesebb körű nyilvánosság előtt elhangzó bírálatok súlyát, és joggal várja el, hogy a jogos bírálatnak mindenütt érvényt is szerezzenek, s hogy az intézkedésekről ugyancsak az újságok hasábjairól szerezhessenek tudomást. S hogy ez mennyire valósul meg - elsősorban nem az újságok, a szerkesztőségek megbecsülését, hanem az újságolvasó százezrek, az országos közvélemény megbecsülését mutatja.


Önként adódik azonban a kérdés: vajon van-e egyáltalán hatása, foganatja a sajtóban megjelent bírálatnak? Az esetek jelentékeny részében a bíráló cikkek megjelenését gondos vizsgálat, hathatós intézkedés követi. A Szabad Nép augusztus 16-i számában megjelent például egy cikk a Balaton környéki üdülőhelyi kultúra elhanyagoltságáról, s ennek fő okáról: a fejlesztés és az igazgatás szétforgácsolásáról. Az érdekelt minisztériumok vezetőiből álló Idegenforgalmi Tanács azóta napirendre tűzte a kérdést, s elhatározta: javaslatot terjeszt a Minisztertanács elé, a Balatoni Intéző Bizottság újjáalakításáról.

Sok más esetben is megfelelően intézkednek az illetékes szervek. A hiba nem utolsósorban ott van, hogy a lapok - s ez alól a Szabad Nép sem kivétel - csak elvétve számolnak be a cikkeiket követő helyes intézkedésekről, ennél is nagyobb hiba azonban, hogy az érintettek sokszor nem szívlelik meg a sajtó bírálatát. Sokszor még arra sem méltatják a szerkesztőségeket - s így az olvasóközönséget sem -, hogy egyáltalán válaszoljanak a bírálatra. Megtörténhet, hogy nem értenek egyet vele, az is előfordul, hogy az újság téved. Ilyenkor vitának - ha kell helyreigazításnak és nem hallgatásnak van helye. De nincs helye a hallgatásnak akkor sem, ha a kritika jogos, az újság megállapítási helytállóak, hisz az olvasótábor várja a feleletet. Az esetek többségben - ezt nyugodtan mondhatjuk - a bírálatot követő hallgatás a megbíráltak és feletteseik kényelmességét, a hibákkal való megbékülésüket takarja.


Olyan magatartás ez, amely nem méltó a mi társadalmunk egyetlen tagjához sem, a nép bizalmából vezető helyeken levőkhöz, a kommunistákhoz pedig kiváltképpen nem! Szinte elképzelhetetlen, hogy ha értekezleten vagy akár négyszemközt valakinek szemére hányják hibáit - ne válaszoljon. Mennyivel inkább kötelező hát a válaszadás és kritika megszívlelése, ha a hibákat, a visszaéléseket a sajtó nagy nyilvánossága tárja a közvélemény elé. Mert az újságcikkek a sajtóban közölt levelek a legtöbb esetben nem egyéni vélemény tükröznek. A szerkesztőségek cikkeinek megírását az érdekeltek - a dolgozók, a szakemberek, a vezetők vagy éppen a hibát elkövetők - meghallgatása, nem ritkán különböző megbeszélések, ankétok előzik meg, mondanivalójuk tehát kisebb vagy nagyobb mértékben kollektív álláspontot és kívánságot tükröz. Márpedig a vezetők, a kommunisták elsőrendű kötelessége, hogy figyelemmel kísérjék a munkájukról alkotott kollektív véleményt, s becsületes önkritikával, tettekkel válaszoljanak a jogos bírálatra. Nem készült még el korszerű, a szocializmust építő társadalom testére szabott sajtótörvényünk, amely majd paragrafusokba foglalja a sajtóbírálat alapján végrehajtandó tennivalókat is. Nem kétséges azonban, hogy a helyes a jogosan bíráló cikkek hatékonyságát addig is, sőt anélkül is biztosítani kel!


Nem lehet azt mondani, hogy a sajtóbírálatokkal kapcsolatos magatartásra mély csendbe burkolózás a jellemző. Van, amikor a cikk nyomán vizsgálat indul, de a vizsgálatot végzők sokszor nem tartják sürgősnek az ügy lezárását, rendkívül lassan dolgoznak, s csak a sajtó szorgalmazására jutnak előre egy-egy lépéssel. Még rosszabb a helyzet akkor, ha az újságok a bírálat megjelenése után nem kísérik figyelemmel és nem sürgetik a hibák kijavítását. Néha a megbíráltak hallgatása mögött nagyon is élénk, de cseppet sem helytálló "tevékenység" rejtőzik. Előfordul, hogy kiragadják a cikk egy-egy részlet megállapítását, nem pontos vagy vitatható adatát, s igyekeznek elterelni a lényegről a figyelmet. Ez történt nemrégiben egyik riportunkkal, amelyben megbíráltuk a szénbányászat bürokratikus, lélektelen versenyszervező munkáját annak kapcsán, hogy az országos frontbrigád-verseny egyik győztese csak az újságokból értesült sikeréről, a minisztérium elmulasztotta értesíteni őt, sőt annak idején tulajdonképpen a versenyt nem is hirdették meg (!).

A minisztériumtól kapott "válasz" azt igyekezett bizonygatni, hogy ha késve is, de értesítették a verseny eredményeiről - a bányatrösztöket. A lényeghez a levél még csak hozzá sem szólt. Máskor a sajtóbírálat hatására nyomozni kezdenek a panaszt bejelentők, az adatokat szolgáltatók vagy éppen az újságíró után, protekcionizmust szimatolnak az újságíró kiállása mögött. Mondani sem kell, mennyire elítélendő - bár nem éppen ismeretlen - "módszere" ez a bírálat fogadásának.


Igaza van az újságolvasónak abban, hogy a sajtónak is többet kell tennie kritikájának foganatjáért. Az újságíróktól elsősorban lelkiismeretes, pontos munkát követel ez, megcáfolhatatlan tényeket, adatokat és megállapításokat, hisz sok ezer ember nevében sok ezer ember szeme láttára bírálni - nagy felelősség. Ezzel húzhatják ki leginkább a talajt azok lába alól is, akik akár egyetlen adat pontatlanságára utalva hajlandók napirendre térni az egész kritika felett. Legyen a bíráló cikk célratörő, a bírálatot ne burkolja általánosság köde, az újságíró bátran nevezze meg - személyekre való tekintet nélkül - a felelősöket, az intézkedni hivatottakat, mert sok sajtóbírálat rossz, általános címzése miatt marad hatástalan. A legfontosabb bíráló cikkekre vissza kell térni, ismertetni "eredményüket", vagy - ha nem történik intézkedés - újabb írásban sürgetni a jogos bírálat megszívlelését.


A XX. kongresszus és a júliusi határozatok szellemében sajtónk egyre bátrabban tárja fel az előrehaladásunk útjában álló akadályokat. A nehézkesség, a hanyagság és a hibákkal megbékélő kényelmeskedés azonban még ma is sok bíráló levelet és cikket a falrahányt borsó szerepére kárhoztat. Az egész társadalom érdeke, s ezért minden kommunista és minden pártszervezet kötelessége, hogy ne tűrje el a bírálat semmibevevését. Ha valaha, akkor most, a júliusi határozatok után szükség van arra a fegyverre, amelyet a sajtó jelent a nép kezében. Legyen rá gondunk, hogy senki se csorbíthassa!