Helyre kell állítani a történelemtanítás tekintélyét!

 

Szabad Nép

A történelemtanárok nemrég megtartott szakmai tanácskozáson sok olyan probléma merült fel, mely úgy vélem, joggal tarthat igényt szélesebb körű érdeklődésre is. A tanácskozás egyik legtöbbet vitatott kérdése volt:

Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét?

A hiba egyik legfőbb forrását abban jelölték meg, hogy nem harcoltunk eléggé az ellen az irányzat ellen, amelyet egyesek burzsoá prezentizmusnak, mások pokrovszkijanizmusnak, a legtöbben azonban egyszerűen helytelen aktualizációnak, a történelem "átpolitizálásának" neveztek. Ennek a soknevű, de egylényegű irányzatnak - amelyet különben elvileg visszautasítottunk, gyakorlatilag azonban sokszor alkalmaztunk - az volt a legfőbb bűne, hogy nem ismerte el a történeti folyamat törvényszerű jellegét, a történelmet a jelen szempontjából vizsgálta, a jelenkori politika múltba való kivetítésének fogta fel. Ennek az lett a következménye, hogy a múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történeti objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk "fölfedezni", amire éppen szükségük volt.

A polgárháború után alakult ki M. K. Pokrovszkij vezetésével az orosz nemzeti múlt értékeit elvető, a történeti jelenségeknek minden esetben osztályértelmet tulajdonító, új, hivatalos historiográfiai irányzat. Pokrovszkij és követői "a nemesi és polgári ideológia elleni harcot" kiterjesztették a történelemtudományra, sőt elérték a közoktatásban a történelemoktatás eltörlését, a történeti fakultások és a kutatóintézetek bezárását. Tarle Európa az imperializmus korában című könyvének éles bírálata mintegy jelezte a későbbi, 1929-31-es, polgári történészek elleni fellépéseket. Az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt [VK(b)P] vezetőinek útmutatása alapján a leningrádi katonai körzetbeli Egyesített Politikai Hatóság (az OGPU) kreált egy "akadémiai ügyet", ami több mint száz kutatóintézeti munkatársat érintett. Köztük négy akadémikus (Platonov, Tarle, K. P. Lihacsov és M. K. Ljubavszkij) és kilenc levelező tag. A moszkvai történészek közül letartóztatták pl. Ju. V. Gotjét, Sz. V. Bahrusint és A. I. Jakovljevet. A koncepciós perben "a vádat" a régi rend visszaállítására irányuló "ellenforradalmi szervezkedés" és "az idegen hatalmak javára történő kémkedés" képezte. Az "akadémiai ügyben" több halálos ítélet született. (Kurunczi Jenő: A pétervári történeti iskola)

Egyedül a szegényparasztságot tartottuk valóban forradalmi erőknek, nem az egész parasztságot.

Hosszú lenne az ezzel kapcsolatban elkövetett hibákat - amelyek úgy szaporodtak, ahogy közeledtünk a jelenkorhoz - mind felsorolni, jellemzésül elég lesz egy-kettő. A legújabb kor, a proletárforradalmak korának viszonyait vetítettük vissza a múltba, amikor Spartacus rabszolgafelkelésében olyan szerepet tulajdonítottunk az itáliai szegényparasztságnak, amilyen annak a történeti források tükrében nem volt: amikor a középkori antifeudális mozgalmakban egyedül a szegényparasztságot tartottuk valóban forradalmi erőknek, nem az egész parasztságot. Illetőleg egész polgárságot. A felszólalók bírálták azt a formulát is, amely a középkori paraszt-, sőt egyes ókori rabszolgamozgalmaknak vereségét is a proletariátus hiányával magyarázta, tehát egy akkor nem létező történeti tényezőt tett meg történeti hatóoknak. Hasonló jellegű hiba volt az, hogy közvetlenül a proletárdiktatúra és nem a fasizmus, illetőleg a háború elleni harc feladatát tartva szem előtt, egyes történelmi szakaszokban helytelen következtetésekre jutottunk a szociáldemokratákkal, egyes polgári pártokkal való együttműködésünket, a népfront-politikát illetőleg. Ugyanezt a hibát elkövettük a nemzetközi politikában, például a második világháború tanításánál.

Felmerült a tanácskozáson

a középkori ideológia, kultúra

elmélyültebb, differenciáltabb történeti elemzésének igénye. A felszólalók kiemelték, hogy nem lehet kezdettől fogva haladásellenesnek bélyegezni a skolasztikát, amelynek volt bizonyos pozitív jelentősége a tudományos fejlődésben, elsősorban az arisztotelizmus közvetítésében. Az egyháztörténeti szerepének tárgyalásánál felhívták a figyelmet arra, hogy történetoktatásunk kísérje figyelemmel az egyház szerepváltozásait a történelem különböző szakaszaiban.

Még több vitát kavart fel a szakmai tanácskozásokon

a személyi kultusz kérdése

történelemoktatásunkban. Tanáraink szerint a történelemtanításunk egészét nem lehet elmarasztalni a személyi kultusz bűnében. Egyáltalán nem állíthatjuk azt, hogy történelemtanításunk a valóságosnál nagyobbnak mutatja Hunyadi János, Mátyás, Zrínyi vagy Rákóczi hadvezéri képességeit, I. István vagy az erdélyi fejedelmek államszervező tehetségét, vagy Széchenyi, Eötvös reformtevékenységét, illetőleg Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Ságvári Endre hősi ellenállását a német fasisztákkal és nyilas cinkosaikkal szemben. Az az állítás sem állja meg helyét, hogy történelemtanításunkban a nagy történeti személyek kiemelése elnyomja a nép történeti szerepét. Igaz, hogy a nép történelemformáló szerepéről többet és főleg több konkrétumot kellene tanítani a történelemórán (bár a nép forradalmi, honvédő szerepe eléggé kidolgozott, s inkább csak termelőtevékenysége, mindennapi élete elhanyagolt és sematikus történelemoktatásunkban). Ennek azonban nem az az oka, hogy történelmi személyekről sokat tudunk, hanem inkább az, hogy a népről tudunk keveset.

Viszont tagadhatatlanul van túlzás, aránytévesztés - történelemtanáraink szerint - történelmünk egyes negatív (vagy részben negatív) szereplőinek történeti ábrázolásánál. Ezeket a negatív személyeket bűneikben, árulásukban sokszor emberfeletti mitikus lényekké nagyítjuk, az ő egyéni szerepükkel helyettesítjük be azt az objektív társadalmi-történeti folyamatot, amelynek ők is csak egyik, nem is legdöntőbb tényezői. (Példa erre Károlyi Sándor, Görgey.)

Ugyanakkor hangsúlyozták történelemtanáraink: érvényesült személyi kultusz a legújabb kor, főként az utolsó 20-30 év történetének vizsgálatánál. A személyi kultusz érvényesülése erősen eltorzította az utolsó 20-30 év történetének tanítását, mind a magyar, mind a szovjet történelemben. Ez sokszor megváltoztatta a történelmi események igaz képét, eltakarta előlünk a történelmi szereplők igazi arcát, eltorzította a helyes történelmi arányokat, s elfedte a lényeges történeti összefüggéseket. Pártunk Központi Vezetősége már határozatot hozott a tankönyvek átdolgozására. Előre látható azonban, hogy ez nem lesz könnyű feladat. Nem lesz könnyű munka minden történeti eseményt és személyt az őt megillető helyre állítani, a történeti érdemeket és hibákat a történeti igazságnak megfelelően osztogatni, kigyomlálni a személyi kultusz maradványait.

1949-50-től mindenütt az új, sztálinista szemléletű tankönyveket, illetve tantterveket használták. Az 1950-es években a tanítás célja egyértelműen az ideológiai nevelés volt, beleértve a külső és belső ellenséggel szembeni gyűlölet sulykolását is. Az egymásra épülő általános- és középiskola két négyéves ciklusban koncentrikusan tanította a magyar és az egyetemes történeti anyagot. Az 1950-60-as években szilárdult meg a hazai történelmi tanításnak az a hagyománya, hogy a nemzeti és a világtörténelmet egy tantárgyként, egymással összefüggésben tárgyalja.

Az egyik legnagyobb - és talán legdöntőbb kérdés, amelyet a szakmai tanácskozáson a XX. kongresszus és az értelmiségi határozat szellemében sikerült helyes megvilágításba állítani,

a hazafias nevelés.

Mint ismeretes, 1955-ben egyesek a politikai élet területén tapasztalható jelenségeket mechanikusan átvive a nevelés területére, azt kezdték hangoztatni, hogy a pedagógusok a "múltba fordultak", "túlhangsúlyozták" a demokratizmus hazafiságot, "alábecsülték" a szocialista hazafiságra való nevelés fontosságát és hogy végül az 1953-1954-ben tapasztalható fellendülés a hazafias nevelés területén, sőt maga a demokratikus hazafiság is nem egyéb jobboldali elhajlásnál, nacionalizmusnál stb.

Történelemtanárainknak - mint ezt a szakmai tanácskozások leszögezték - az a véleményük: semmit sem értett meg a XX. kongresszusból, de a marxizmus-leninizmus lényegéből sem az, aki a demokratikus hazafiságot a szocialista hazafiság riválisának tekinti. A demokratikus és szocialista hazafiságot nem szembeállítani kell egymással oktató-nevelő-munkánkban, hanem a legszorosabban összekapcsolni. A demokratikus és szocialista hazafiság kapcsolata lényegében azt jelenti, hogy a proletárforradalom erői vállalják a demokratikus nemzeti örökséget, vállalják a polgári demokratikus forradalom befejezését, és harcukat úgy fogják fel, mint a nemzetközi forradalom következményeinek egyesítését a nemzeti fejlődés sajátos feltételeivel. Történelemtanáraink gyakran idézik Jaures, a nagy francia proletárpatrióta szavait: "... kevés nemzetköziség eltávolít a nemzettől, sok nemzetköziség visszavezet hozzá. Kevés patriotizmus eltávolít az Internacionálétól, sok patriotizmus elvezet hozzá."

A történelemtanárokat ezek mellett az elvi kérdések mellett a tanácskozásokon és más pedagógus-összejöveteleken a történelemtanítást irányító és ellenőrző szervek munkája is ismételten foglalkoztatta. Az Oktatásügyi Minisztérium a múltban a napi politika ingadozásait hűségesen követve, sőt olykor eltúlozva, a politikai követelményeket pedagógiai "áttétel" nélkül, mechanikusan érvényesítve, évről évre különbözőképpen állapította meg a történelemtanítás feladatait. Ez történt az elmúlt tanévben is, amikor a minisztérium a tanév eleji szakmai tanácskozásokon a szocialista hazafiságra való nevelést jelölte meg a történelemtanítás fő feladatának, de alig egy hónap múlva az eszmei-politikai világnézeti nevelést állította ennek helyére. Az idei szakmai tanácskozásokon az Oktatásügyi Minisztérium már igen magas színvonalú, bátor alkotószellemű elvi irányítást, s ezzel párhuzamosan igen sokoldalú gyakorlati, didaktikai-metodikai segítséget nyújtott a történelemtanároknak. Ez a segítség azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az Oktatásügyi Minisztérium fokozza a harcot. Lehetővé kell tenni, hogy pedagógusaink oktatás-nevelésügyünk fő kérdései, a tanórákon folyó gyakorlati oktató-nevelőmunka felé forduljanak.

Bellér Béla

szakfelügyelő

Bellér Béla (1919. aug. 19. - Bp. 1995. márc. 15.) magyar-történelem-latin szakos tanár, tört. szakfelügyelő, felnőttoktatási szakember. Történeti munkáiban főként a német nemzetiség sorsával foglalkozott. Ezért 1990-ben Stuttgartban "Kultúrdíjat" kapott. - F. m.: A magyar neveléstörténet a feudalizmus és a kapitalizmus korában (társszerzőkkel). Bp. 1963.; Magyarok Nápolyban. Bp. 1986.