Németh László: Emelkedő nemzet

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Irodalmi Ujság

www.rev.hu
Németh László

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával, s tudva, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá, végigtekintettem az akkor lezáródott koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta.

Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat a Habsburg császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-Magyarország maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi, szintén kisstílű és szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes, s miután egy kicsit megszítta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne, s a magyar társadalom fejlődését ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kismértékben tudta.

S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem, előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet. Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe - Nyugaton s Keleten - nívójóléte s új technizálódása ellenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni.

Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű magyar nevet, a Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli.

De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte teljesen megakadályozta a nagyobb méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot, s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kert-Magyarország terve, a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egy időben az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt; a főváros körüli kertvárosokat részben az ő házacskáik népesítették be, s nem volt vad álom többé a másik gondolat: az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban.

Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: az elért vívmányokat, félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egy országban sem kaptak annyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége.

Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.

Sajnos azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott: Harmadéve beteg vagyok s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapotomon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek többé vissza a fővárosba. Egy napig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjszakát birkóztam az örömömmel: azóta már csak a felelősség szorítását érzem.

Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a célokat, melyek felé egy magyar forradalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, miért irtják a könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most őrájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani.

Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolabbi hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.

Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfi társát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: "Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni."

Németh László (1901-1975) Nagybányán (ma: Románia) született, apja középiskolai tanár volt. 1905-ben a család Budapestre költözött. 1919 május 1-jén mint a Toldy reálgimnázium tanulója beszédet mondott az intézmény ünnepségén, ezért csak az igazoló tárgyalások után, 1919 őszén érettségizhetett. Beiratkozott a bölcsészkarra, magyar-francia szakra, de néhány hónap után abbahagyta tanulmányait. A Budapesti Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1925-ben. Cselédkönyves orvosként dolgozott a Szent János Kórházban. Horváthné meghal című novellájával megnyerte a Nyugat pályázatát, ugyanebben az évben fogorvosi rendelőt nyitott. 1927-től a Napkelet munkatársa. Széppróza mellett tanulmányokat, kritikákat és esszéket is írt, de elsősorban tanulmányírónak tartotta magát. 1929-ben jelent meg első tanulmánya Babitsról. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott, amelyet visszaadott. 1931-ben Kerényi Károly hatására görög szakos bölcsészhallgató, de néhány hét után újra otthagyta az egyetemet. Ugyanebben az évben iskolaorvossá nevezték ki. 1932-ben egy nemzedéki folyóiratot tervezett társaival, de végül Tanú címmel egyszemélyes folyóiratot indított. A Tanú a fiatalság nevében végzett tájékozódás, az enciklopédikus együtt tanulás folyóirata volt, melynek óriási hatása volt a trianoni határokon túl is. 1933-ban Babits megsemmisítő kritikát írt a Nyugatban a Tanúról. 1934-ben Gulyás Pállal és Fülep Lajossal együtt megindította a Választ. 1934-1935-ben a rádió irodalmi osztályát vezette, cikkírója volt a Magyarországnak. 1935 áprilisában részt vett a népiek és Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóján a Zilahy-villában. A Gömbös által megígért reformok elmaradása után lemondott állásáról a rádióban, és Válasz-beli társaival is meghasonlott. 1935 és 1939 között csak szépirodalmi műveket publikált, amelyeknek témája az új értelmiség eszményei és a realitások közötti diszharmónia volt. 1939-ben jelent meg legnagyobb vitát kavaró műve, a Kisebbségben. 1939-től 1942-ig a Kelet Népe munkatársa volt, de a Magyar Útban és a Hídban is publikált. Tervezetet dolgozott ki népfőiskolák létesítésére. Részt vett a népi írók 1943-as balatonszárszói konferenciáján: itt elhangzott beszéde - amelyben a háború után várható helyzetet próbálta meg elemezni - nagy vitát kavart. 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult, és szőlőt vásárolt a Debrecen melletti Bocskay telepen, ahol a régóta dédelgetett Népfőiskola tervét próbálta megvalósítani - sikertelenül. 1945 után családjával Békésre költözött, majd Hódmezővásárhelyen élt: a helyi gimnázium óraadó tanára lett. A Válaszban és a Puszták népében publikált. 1949-től visszaköltözött Budapestre. A Rákosi-rendszer évei alatt csak műfordításai jelenhettek meg. 1956. szeptember 17-én, az Írószövetség közgyűlésének 1948 óta első, titkos választásán az irodalmi életből addig kiszorított pártellenzékiekkel és pártonkívüliekkel együtt az új elnökség tagjává választották. 1956. október 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban Galilei című drámáját. 1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt néven újjáalakult NPP Szellemi Irányító Testületébe. A párt lapjában, az Új Magyarországban megjelent cikkeiben, valamint az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent írásában kiállt a forradalom mellett, de óvott egy esetleges jobboldali fordulattól. 1957-ben Kossuth-díjat kapott. A népi írókról szóló 1958-ban megjelent pártállásfoglalás az ő bírálatát is tartalmazta. Az Írószövetség 1959-es újjáalakításakor az alapító tagok között volt. 1959-ben a Szovjetunióba utazott, ezután megjelent írása, az Utazás a Kádár-rendszer elfogadásáról tanúskodik. Régebbi és új munkáit számos idegen nyelvre lefordították. 1965-ben Herder-díjat kapott, 1971-ben a Munka Vörös Zászló érdemrendjével tüntették ki. 1969-ben elindult életműsorozatának kiadása a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, de problematikusnak ítélt 1945 előtt keletkezett írásainak megjelentetése akadályokba ütközött. Hosszú betegség után 1975-ben halt meg.