A Köztársaság téri kazamaták

 

(Legendavadászat, 2006. HVG könyvek)

Pokol, mélyen a föld alatt

...

Ami a pártszékház október harmincadikai ostroma után történt, az ötvenhatos forradalom egyik szégyenfoltja. Lincselések, akasztások, lefegyverzett és önmagukat megadó ÁVH-sok kivégzése, a tömeghisztéria legkülönfélébb jelei. Maga az ostrom, ahol a felkelők, azaz a valódi forradalmárok rohamozták meg az államvédelmistákkal (ÁVH-sokkal) és az épületben rekedt, harcra is kiképzett pártfunkcionáriusokkal teli székházat, legtöbbek szerint valójában nem az épület megszerzésére irányult. Sokkal inkább a magukat oda befészkelők ellen. A téren tartózkodók legtöbbje spontán kapcsolódott be a harcba, melynek kiváltó oka máig is vitatott. Az alábbiakban Litván György, Tulipán Anna és Gosztonyi Péter történészek munkái alapján próbáljuk rekonstruálni a történteket.

A csata a délelőtti órákban kezdődött, amikor is az épületnél megjelenő, az ott posztolókat igazoltatni akaró felkelőket előbb beengedték az épületbe, majd mikor beléptek, valaki - bentről - kézigránátot hajított közéjük. Az ÁVH-sok az épületből az első pillanattól remekül ráláttak a kevés fával és bokorral takart térre. Afféle pulykavadászatot rendezhettek, egyes források szerint még távcsöves puskáik is voltak. Lőttek a felkelőkre, járművekre, még a sebesülteket menteni próbáló vöröskeresztesekre is. A feszültség egyre nőtt, s az egyenlőtlen küzdelmet végül a székház felmentésére küldött tankok döntötték el - a felkelők javára. Hogy miért történt, hogy a páncélosok az épületet vették tűz alá (valójában ennek felszabadítására vezényelték ki őket), máig tisztázatlan. Ahogy az is, pontosan ki és milyen indíttatásból lőtt az épületbe tárgyalni indulók vezetőjére. A kiújuló harcokban az ÁVH-s védőket az épület pincéjébe szorították vissza, s azok hamarosan megadták magukat. Amikor maroknyi csoportjukat az épületből kivezették, odakint elszabadult a pokol. Falnak állítottak és kivégeztek csaknem tíz embert. Másokat ütlegeltek, felakasztottak, hullákat gyaláztak meg. A tömeg bosszúvágytól eltelve őrjöngött. Mindenkit meg akartak büntetni, aki az épületet védte. Úgy sejteni, az ostrom előtt a székházban százötven ember tartózkodott. Harminc-negyven védő elő is került.

Hova lett a maradék száz?

Gosztonyi Péter, magyar származású svájci hadtörténész megfogalmazásában: "Mivel őket a pártházban nem találták meg (civilként kisétáltak a környező házakból az utcára és hazamentek, vagy hátsó udvarról hátsó udvarra mászva érték el a Rákóczi úti házakat, és onnan távoztak), valaki vagy valakik bedobták a Köztársaság téren még az esti órákig ott tartózkodó tömeg közé a "hírt": az ávósok elbújtak. A pártházból titkos alagút vezet a Köztársaság tér alatti mély bunkerba! - mondták."

A szóbeszéd a bunkerről és az oda zárt fiatal felkelőkről már napokkal előbb megjelent a téren

Akkoriban még élt a közkeletű mese az emberek fejében, hogyan másztak elő a föld mélyéből a német katonák Kőbányán, akkoriban kezdődött a metró építése, s persze a kommunista államhatalomról is minden démonit el tudott képzelni - nem minden alap nélkül - a feldühödött tömeg. Mindebből a masszából keletkezett, vagy ebbe a masszába dobhatta valaki be a gondolatot, hogy az ÁVH-sok az előző napok során túszul ejtett foglyaikkal ott rejtőzködnek a tér alatt. (Ezzel szemben Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója szerint a szóbeszéd a bunkerről és az oda zárt fiatal felkelőkről már napokkal előbb megjelent a téren, sőt: részben, vagy talán egészben ez volt a csata elsődleges kiváltó oka.)

A Corvin-köz harcaiban is részt vett Nagyidai József így írja le a téren tapasztaltakat: "A tankok lövése után a felkelők mindkét irányból megrohamozták az épületet. [...] A színpad mögül még néhány lövést adtak le ránk. [...] A függöny mögött volt egy lejáró a pincébe. Megtaláltuk az ajtaját, egy vas csapóajtót, valószínűleg ott menekültek le néhányan. [...] Lementünk utánuk, gránátot dobtunk be magunk előtt, és kiabáltunk, hogy gyertek elő, nincs esélyetek a megmenekülésre. Mivel csak egy jött elő, ebből származhatott az, hogy ott alagút és föld alatti börtön van. Hogy ez rémhír volt, vagy nem, nem tudom, de utána másnap odahoztak egy exkavátort meg különböző gépeket, és egy hatalmas gödröt ástak. Azt mondták, hogy hangokat hallottak lent, meg hogy ott börtön van, és alagút. [...] A pincében raktárakat találtunk, és különböző ajtók is nyíltak onnan, de nem találtunk senkit."

Hatalmas ásatások kezdődtek, eleinte csak kéziszerszámokkal, később még napokig erőgépekkel túrták a tér különböző pontjait. Egyes gödrökkel tíz méter mélyre is hatoltak, de semmit nem találtak. A makacs leleplezni- és bosszúvágy mégis újra és újra fellángolt, egyesek még hallani is vélték a mélyből felszüremlő hangokat. Érthető, hogy a tömeg ragaszkodott a tévképzethez: jól esett a szimbolikus ellenségre a mélybe rejtőző, remegő férgekként gondolni.

Mindez amellett, hogy megőrültek érte a nyugati tudósítók és főleg fotóriporterek, arra is jó volt, hogy útjára indítson egy legendát. Az ötvenhatos legendakörben, az emigráció és a baloldalt ostorozók köreiben különösen erősen, de ha kicsit megengedőbbek vagyunk, a köztudatban is a mai napig élénken él a Köztársaság téri pártszékház alatt meghúzódó kazamata és folyosórendszer gondolata. Eleinte csak afféle patkánylyukról, menekülési útvonalról volt szó. A fejezet bevezetésében idézett kortárs forrásunk viszont már egyértelműen arra utal, a kazamatákban sötét dolgok (kínzások, vallatások, gyilkosságok is talán) is folytak.

Természetes, hogy a történetek evolválódnak, különösen, ha a politikai párbeszédben is feltűnnek, s tudatosan is alakítgatnak rajtuk. Könnyen elképzelhető az is, hogy sok, a fiatalabb generációhoz tartozó, politikailag erősen, a történetkutatás irányába kevésbé elkötelezett legendahívő fejében a kazamata szó automatikusan kínzókamraként értelmeződött.

A legenda makacs dolog

Aki hinni akar benne, ezután is hinni fog. Még akkor is, ha elolvassa Gosztonyi Péter Papp László építészmérnöktől kapott levelének vonatkozó részletét. "A Köztársaság téri pártházzal kapcsolatban annyiban voltam informálva, hogy évekkel előtte az a tervező vállalat tervezte az épületet, amelyik Forradalmi Tanácsának az elnöke voltam. A tervezőket személyesen ismertem. A forradalom alatt felkerestek a titkos alagutak miatt. Sem a tervek, sem a tervező és a statikus nem tudtak semmi ilyesmiről, pedig más esetben (például Rákosi villájánál), ha nem is mi terveztük a földalatti részt, de megkaptuk a Belügyminisztériumból a kijárataik helyét. Egy ilyen bunkerbejáratra terveztem jómagam is a Gerő villánál egy kerti szaletlit...""

Azaz a tervezőknek sincs tudomása a bunkerekről. Persze a józan észnek is ellentmondana egy kijárat nélküli odú telepítése, hiszen, ha akkora a vész, hogy a pártállam egyik központját támadják, hát joggal feltételezhetjük: a vezetők nem elbújni, hanem elmenekülni akarnak. Kevéssé hihető, hogy az efféle patkányodú gondolata megtetszett volna Rákosinak, Gerőnek, Kádárnak, vagy az akkor éppen belügyminiszter, Piros Lászlónak. Ha pedig a titkos megsemmisítő börtönökre gondolunk, még ha szükségesnek látszott is volna a létrehozása, miért pont egy végső soron irodai munkákra berendezkedett pártszékházban építenék a második "Andrássy 60."-at?

És igen: az 1956 óta eltelt ötven évben - beleértve a rendszerváltozás utáni időket is - nem találtak bunkert a Köztársaság tér alatt.

Pál Attila