"Érdemes lenne beszélni a hibákról, de ... arra nincs idő"

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

Rainer M. János:

November 3. és ami utána következik


Hruscsov emlékiratainak szerkesztetlen változatában megtalálható az a rész, ami kimaradt a korábbi kiadásokból: Kádár "ingadozásáról" első moszkvai napjaiban, amiről a Brioniból hazaérkező első titkár társaitól értesült. Hruscsov szerint megérkezése után tárgyalt Kádárral, aki ezután kijelentette, hogy egyetért az SZKP Elnökségének döntéseivel. A források tanúsága szerint mindketten jelen voltak az Elnökség november 3-i ülésén. Malin érdekes módon Hruscsovot nem tüntette fel a résztvevők között, s ott elhangzott szavait nem jegyezte. Ugyanerről az ülésről azonban fennmaradt egy "tömörségében" még Malinén is túltevő magyar feljegyzés (feltehetően Horváth Imrétől), amely lényegileg teljesen megegyezik az orosszal Kádár szavait illetően, viszont rögzíti Hruscsov felszólalását is. Lehet, hogy az ülés elején, amikor a későbbi Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány felhívásának tervezetét tárgyalták, még sem a magyarok, sem az első titkár nem voltak jelen; talán ekkor közölte egyértelműen Kádárral az október 31-i határozat alapján teendő intézkedéseket. Mikojan már úgy indította a magyar kormány összetételéről szóló napirendi pont tárgyalását, hogy Kádárt javasolta annak élére.

Hruscsov Horváth Imre által rögzített gondolatmenete rendkívül tanulságos abból a szempontból, hogy milyen módon igyekezett hatni az "előző napi" Kádárra. Az első titkár mindenekelőtt önkritikus volt: elismerte a szovjet vezetés káderpolitikai hibáit, elsősorban Rákosi leváltásának halogatását, majd Gerővel való felváltását. Ebből pedig adódott a kézenfekvő közös platform: Gerő és Rákosi elítélése. Ebben a feljegyzésben tehát semmi nyoma annak, ami legendaként évtizedeken át terjedt, vagyis, hogy Hruscsov "megzsarolta" Kádárt: ha nem vállalja a vezérszerepet, visszatérnek a régi vezetők. Ellenkezőleg, érzékeltette, hogy Moszkva végleg "ejtette" őket. A legkényesebb pontot azonban Nagy Imre megítélése jelentette. Hruscsov egyszerűen kijelentette, hogy a miniszterelnök nem tekinthető kommunistának (a múltba visszatekintve, némi ellentmondással azt állította, hogy pártból való kizárását nem támogatták - viszont letartóztatták volna...), majd ehhez hozzátette: ha Nagy nem mond le, akkor ez azt jelenti, hogy "az ellenség szolgálatában áll."

Válaszában Kádár érzékeltette, hogy az első két fonalat szívesebben gombolyítaná tovább - tudniillik a szovjet politika hibáit és Rákosiék bűneit. Erre azonban nem maradt ideje, hiszen állásfoglalást vártak tőle pillanatnyilag fontosabb kérdésekben. Első pillanatban azért tartózkodott attól, hogy Nagy Imre megítélésében olyan messzire menjen, mint Hruscsov. Csak annyit mondott, amennyit Szuszlov november 1-jén: Nagy "fedezi" viselkedésével az "ellenforradalmárokat", akik kommunistákat gyilkolnak. De végül a hosszabb bevezetés után a várt szavak is elhangzottak: "Mi a teendő? Nem szabad átengedni egy szocialista országot az ellenforradalomnak. Egyetértünk önökkel. A helyes lépések - forradalmi kormányt kell alakítani." Az indoklás, ahogy látható, megegyezett azzal, amit Hruscsov mondott október 31-én, az Elnökség nagy vitájának végén.

Szavainak folytatása megint csak az elnökségi feljegyzések legérdekesebb részei közé tartoznak. Itt Kádár mintha visszatért volna egy nappal korábban elmondott értékelésének az új helyzetben használható elemeire. Még ebben a sorsdöntő pillanatban sem küzdötte le teljesen kételyeit? Vagy éppen ellenkezőleg: végre elhatározta magát, ám nem kerülte el figyelmét a szovjet döntés bizonytalansága, Hruscsov utalása álmatlan éjszakáira, tudott valamit a vitákról - s mindezért megpróbálta megfogalmazni saját végső álláspontját, kormányának politikai filozófiáját, befolyásolni kívánva a szovjeteket? Most már megtehette, vagy azt gondolhatta, hogy megteheti - immár "partner" volt, s lehettek feltételei. Olyan dolgokról szólt, amelyeket azután több mint három évtizeden át szinte sohasem hangoztatott, de ott hordozta őket tudata mélyén, befolyásolták döntéseit. Ilyen volt a népmegmozdulás tömeges jellegének nyomasztó élménye ("Az egész nép megmozdult"), ám ugyanakkor a kollektív, teljesen differenciálatlan büntetéstől, a kiszámíthatatlan tömegterrortól való tartózkodás ("A nép nem akarja megsemmisíteni a népi demokratikus rendszert.") is. Ilyen volt a magyar nemzeti sérelmek szerepének átélése. Ilyen volt a szovjet birodalmi függőség átélése és feldolgozhatatlansága: a birodalom vezetése emeli hatalomba, nélkülük semmivé válna, tőlük hatalmat kap -, de egy életre szóló megaláztatás, hogy mindez csak általuk lehetséges, nem szólva arról, ahogyan mindez történik. Kádár itt még fontosnak mondta a szovjet csapatok kivonását, át kívánta gondolni a kapcsolatok egész rendszerét, sőt odáig ment, hogy kijelentette: "Ez a kormány ne legyen bábkormány" - minősítve egyben elődeit és saját kiválasztása aktusát is...

Amikor azután Münnich kifejezte egyetértését, akkor Kádár jó tanuló módjára megismételte a leckét: "Az álláspont: a népi demokratikus rendszer és a szocialista vívmányok védelmének, a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal való barátságnak, az összes békeszerető országokkal való együttműködésnek elvi alapján (állunk)." De azért ezt az alkalmat is kihasználta valamire. A szovjet vezetés eddig nem sok szót vesztegetett a magyarországi többpártrendszerre - annál többet szólt róla előző nap Kádár. Horváth feljegyzése szerint a november 3-i tanácskozáson kormányának tagjaiban is megállapodás született, s ezek között nem voltak más pártbeliek. Kádár pedig a jövőben számított néhány "útitársra", ezért jelentette ki: "Ha a Nagy-kormányt ellenforradalminak minősítjük, akkor az összes pártokra érvényes ez az értékelés."