Budapesten leginkább csak rombolnak és firkálnak. Mindent, mindennel, mindenhol. Filctollal, festékszóróval, ecsettel és ceruzával dekorálnak redőnyt, kaput, budiajtót, üveget, téglát vagy bádoglemezt. Egyetlen villanyoszlop, közlekedési tábla sem ússza meg a „művészek” odafirkantott kézjegye, azaz taggelése nélkül. Nem beszélve arról, hogy a buszokon, vonatokon is értelmetlen és gusztustalan ábrákkal fejezik ki tiltakozásukat a „társadalmi renddel szemben”. Keményen odacsapnak.

Persze vannak igényes graffitik, annak ellenére, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy felújított belvárosi házakon, középületeken díszelegnek. Az elhagyott gyárak téglafalain még jól is mutatnak az utcai művészek gyorsan változó alkotásai. Óbudán, a hajdani gázgyár téglafalainál valóságos nemzetközi graffiti központ alakult ki, ahol szinte hétről, hétre újabb és újabb produkciókkal lepik meg a közönséget.
A romboláson kívül azonban mit üzennek a kisebb, nagyobb szignók, egyszerű vonalvezetésű hímtagok? Na persze, az utca művészete. Így viszont – például – az alig húsz éve felújított Margit híd és közvetlen környezete valóságos modern galéria – minimalista képekkel. A festékszórós pingálás talán még szexuális kielégülést is okoz a háborítatlanul dolgozó „művészeknek”.
A köztisztaságiak pedig mintha fel sem vennék az eleve reménytelennek tartott harcot a taggelőkkel szemben. Időről, időre ugyan tétova kísérleteket tesznek a remekművek eltávolítása érdekében, ám vajmi kevés a látható eredmény, a kőlapokon maradandó és jól látható külsérelmi nyomok maradnak.
S hogy mi a megoldás? A firkálók – amennyiben tetten érhetők – előállítása, pénzbüntetés, közmunka, a falak őrzése? Olybá tűnik, nincs rá jó válasz. Legfeljebb annyi: miért hagyjuk, hogy így legyen.