Iratkozzon fel hírlevelünkre 
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen az Origo.huA női lét egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben soha nem látott lehetőségek és szerepek nyíltak meg előttünk, ezzel együtt olyan belső és külső elvárásrendszert is cipelnünk kell, amely szinte lehetetlenné teszi az önazonos, hiteles működést. Legyünk egyszerre gondoskodó anyák, kompetens szakemberek, elkötelezett társak, szexuálisan vonzó nők, mindezt lobogó hajjal, friss illattal, mosolyogva, a kríziseinket pedig maximum egy kedves félmosollyal leplezzük.
A közösségi média ebben a folyamatban sajátos torzítólencseként működik: a tökéletes nő képe sosem fáradt, sosem kételkedik magában, minden életterületen magabiztos, miközben természetesen megőrzi belső harmóniáját. Az év néhány napján, nőnapon vagy anyák napján ugyan kollektivizált gesztusként megjelenik a „tiszteletadás” – de valójában ezek az alkalmak inkább legitimálják a túlterheltséget, mintsem megkérdőjeleznék azt. A taps után minden megy tovább: a nők újra „hősnőként” funkcionálnak, de a szuperhős-szerep lelki ára gyakran láthatatlan marad.
Az erős nő
A „szuperhős-szindróma” a nők esetében azt jelenti, amikor az egyén folyamatos, az életének több színterén történő teljesítménykényszert él meg, belsőleg is irreális elvárásokkal azonosulva. Bár a jelenség nem kizárólag nőket érint, a társadalmi szerepelvárások és nemi szocializáció miatt nagyobb arányban nőknél jelenik meg kóros mértékben.
A nők gyakran gyermekkortól internalizálják azt a hitet, hogy az értékük a mások felé nyújtott gondoskodásból, megfelelésből, teljesítményből fakad. Ez a belső mérce nem rugalmas, nem figyel a határokra vagy a szükségletekre. Miközben a társadalom explicit módon ünnepli az „erős nőt”, implicit elvárásként még mindig ott húzódik a hagyományos gondoskodó, alkalmazkodó női szerep. Ez a kettősség fokozza a belső konfliktust. A szuperhős-szerep nemcsak fizikai, hanem érzelmi túlterhelést is jelent – mindig elérhetőnek, empatikusnak, stabilnak kell lenni, ez ideig aztán folyamatos teljesítménykészenléthez vezet, ami hosszú távon krónikus stresszhez, kiégéshez és pszichés kimerültséghez vezet.
Több magyarázata és sok oka lehet annak, hogy valaki életében kialakul a szuperhős-szindróma, ilyen például az is, amikor valaki gyermekkorától azt tapasztalja, hogy akkor kap szeretetet, figyelmet, ha erős, alkalmazkodó, problémamegoldó, vagyis „jól viselkedik”. Ezek a külső visszajelzések belső hiedelmekké alakulnak, felnőttként pedig már nem külső személyek várják el a szuperhősi működést – az egyén saját maga felé közvetíti ugyanezeket az elvárásokat.
Ha a közvetlen környezet megerősíti a szuperhős-szerepet („te olyan erős vagy”, „rád mindig lehet számítani”), az akadályozhatja a hiteles érzelemkifejezést, mert a mások által visszatükrözött kép nem enged teret a valódi szükségleteknek, sőt: elmélyítheti az ezek miatt érzett szégyent az egyénben, ami aztán még inkább konzerválja ebben az állapotban.
A krónikus szerepfeszültség hosszú távon kiégéshez vezethet, az érzelmi kimerülés, ürességérzés, a csökkenő empátiakészség, a cinizmus vagy közöny a korábban fontos kapcsolatok iránt és a krónikus stressztünetek, mint az alvászavar, fejfájás, szorongás mind ezek tünetei.
A szuperhősös-szindrómából való kilépéshez nagy eséllyel szakképzett szakember segítségét érdemes igénybe venni, a megoldás ugyanis nem a szerepek feladása, hanem a belső elvárások újraértelmezése és a hiteles önazonosság megengedése, az ehhez való hozzáférés azonban nehéz és hosszú belső munka, amit senkinek nem kell egyedül végeznie.
