Erdős Péter nagy családja - a nyolcvanas évek magyar könnyűzenéje

A magyar és az iramot diktáló nemzetközi popzenei színtér közötti különbség sajátos politikai helyzetünk miatt kezdettől fogva megvolt, de soha nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint a hetvenes évek második felére. Addig ha pár éves késéssel is, de sikerült a Nyugat nyomába szegődni, de ahogy az eleinte itthon beatnek, majd rocknak és popnak nevezett műfaj egyre nehezebben áttekinthető, összetettebb katyvasz lett, arra is mindinkább nehéz volt választ találni, hogy mi az, ami éppen menő.

Az évtized közepén aztán fiatal és új zenekarok tűntek fel a slágerlistákon. Közülük a legnagyobb durranás az Első Emelet volt, amely sikerrel ültette át a divatos szinti-pop hangzást, Berkes Gábor és a szövegíróként közreműködő Geszti Péter szerzeményei pedig a tinédzserek kedvencei lettek. Bár az Emelet imidzsében mindig jól látható mintákat követett, ez csak a kritikusoknak szúrt szemet - az énekes Kiki (eredeti nevén Patkó Béla) a korszak tinibálványa lett itthon.

Közben a politikai rendszer fokozatosan változott, a diktatúra puhult, Kádár János egyre öregebb és szenilisebb lett, az ország pedig kimondva-kimondatlanul áttért a vegyesnek nevezett piacgazdaságra (ekkor születtek a ma már nem használt fogalmak, mint a GMK, a fusi vagy a maszek). A kultúrpolitika sem tartotta már olyan szorosan a gyeplőt, és egyre zavartalanabbul működhettek a tiltottnak számító zenekarok is. Persze a hatalom azért odacsapott, és rendszerellenes szövegeik miatt börtönbe is vetette egy szegedi punkzenekar, az CPg tagjait (akiket tévesen sokan még mindig bőrfejűeknek hisznek).

A hivatalos popmezőny végképp ezernyi darabra szakad: tehetséges előadók éppúgy tűnnek fel (Katona Klári), mint ötletes blöffnek ható, de valójában ügyes produkciók (Z'zi Labor). Voltak gyorsan fel- és eltűnő együttesek (Napoleon Boulevard, Névtelen Nulla), amelyek azért néhány slágert hagytak az utókorra, de virágzott a kemény műfaj is, és a Pokolgép, az Ossian vagy a Lord személyében végre nekünk is voltak "igazi" metálzenekaraink.

Minden korosztály megkapta a magáét: az idősebbeket a Táncdalfesztivál veteránjai szórakoztatták Koós Jánostól Korda Györgyig, a "nagy generáció" tovább élt az Omega és az LGT sikerei révén, míg a máig vitatott jelentésű Szörényi-Bródy rockopera, az István a király valamennyi generációt képes volt meghódítani. Demjén Ferenc vagy Balázs Fecó szólóban is sikert sikerre halmozott, és az értelmiség látványos viszolygása közepette kezdte meg diadalútját a lakodalmas rocknak nevezett műfaj (a Csipkés kombiné ennek ellenére az évtized egyik legnépszerűbb dalává válhatott).

A korszak meghatározó darabja az István a király volt

A fiatalok számára az évtized végén a Depeche Mode-őrületet meglovagoló Bonanza Banzai lett az isten, miközben olyan - akkor még ismeretlen - vidéki zenekarok is megkezdték már pályájukat, mint a Tankcsapda vagy éppen a Kispál és a Borz.

Ekkorra már tömegjelenség nálunk is az olyan "luxuscikk", mint a videó és a személyi számítógép, az évtized vége felé pedig megjelennek az első külföldi műholdas adások (például a Music TV vagy a Super Channel). Persze ekkor már világútlevéllel is rendelkezett az egyszeri magyar állampolgár, aki most már saját maga is felmérhette, merre is tart a popzene külföldön. A rendszerváltozás éveiben azonban talán érthető, hogy nem az acid house vagy a rap tartotta lázban az országot, így a popzene hirtelen magára maradt, és mostohagyerekként kellett megtapasztalnia a kapitalizmus farkastörvényeit, a saját kárán tanulva. De ez már egy másik évtized története.