Mind szerethetőek vagyunk

Mint minden évente ismétlődő ünnep, a karácsony is fontos része a nyugati civilizációnak. Ne foglalkozzunk most a fogyasztói torzulásokkal, figyeljünk inkább arra az elhasználtnak tűnő közhelyre, hogy ez a szeretet ünnepe. Az elfogadás és megbocsátás mindennél fontosabbak ilyenkor.

A Wall Street Journal egyik decemberi száma megható írásban emlékezik meg az első világháború első évének karácsonyáról. Az egymással szemben húzódó lövészárkokban élő angol és német katonák sok helyen rövid időre felhagytak az ellenségeskedéssel. A németek gyertyákkal feldíszített bokrokat tűztek ki a homokzsákokból épült védőfalra. A két oldalon a katonák fegyver nélkül másztak elő az árokból, és közeledtek egymáshoz. Máshol egymásra felelgetve angolul és németül karácsonyi dalokat énekeltek. Apró emléktárgyakat, gombokat, kitűzőket adtak egymásnak, konzerv marhahúsért és dzsemért virslit és csokoládét, rumért snapszot, angol cigarettáért német szivarokat cseréltek. Koccintottak is, és ittak egymás egészségére, ahogyan az szokás. Nem egy helyen a senkiföldjén heverő halottakat temették el közösen, angol és német gyászbeszédek hangzottak el, a német és angol katonák fedetlen fővel álltak a sírok körül.

A különös tűzszünetnek aztán vége lett, az egyik visszaemlékező elmondta, hogy például az ő frontszakaszukon az angol tiszt néhányszor a levegőbe lőtt, mire a túloldali német tiszt, akivel előző nap sört cseréltek szilvapudingért, felbukkant a lövészárokból, tisztelgett neki, majd ő is a levegőbe lőtt, és fedezékbe vonult. A háború újrakezdődött.

Ez a különös történet egyszerre torokszorongató és elgondolkodtató. A karácsonyi gondolat erejéről szól ,és egyben az emberi esztelenség fájdalmas példája is. A lovagias gesztusok, amivel a harcoló felek visszatérnek egymás további gyilkolásához, tulajdonképpen rémisztőek. Megdöbbentő az a magától értetődőség, ahogyan a szeretet ünnepéről történő kulturált megemlékezésüket felváltják az egymásra vadászás ősi embertelenségével. De maradjunk most a szeretetnél.