Válni, vagy nem válni - ez itt a kérdés

Álomfejtőnk több mint tíz éve foglalkozik az álmokban megjelenő szimbólumok megfejtésével. Tar Ildikó nemcsak ír az álmokról oldalainkon, de konkrét álomelemzéseket is bemutat.

Az álmodó 24 éves fiatal hölgy. Három éve férjezett, gyermeke nincs, a férjétől nem is szeretne. Viharos, és frusztráló gyermek- és serdülőkora után úgy gondolta, hogy majd ez a párkapcsolata hozza meg számára a várva várt boldogságot. Házasságában viszont nem érzi magát boldognak. Két éve leállt a házaséletük is. Nagyon sokat igyekezett a párkapcsolatukon javítani, mert tisztában volt azzal, hogy a szexuális vágya kizárólag akkor jelentkezik és működik jól, ha lelkileg is együtt tud rezegni a férjével. Ez a lelki harmónia azonban sehogy sem tud létrejönni. Kezdi sejteni, hogy miért: a nagy szerelem idején nem vette észre, hogy az értékrendszerük teljességgel más. Az élet legfontosabb dolgairól másképp vélekednek, és még a szabad idejüket is másféle tevékenységekre szeretnék szánni. Válni azonban nem akar, mert egyrészt a hite szerint ahhoz kellett feleségül mennie, akinek odaadta a szüzességét, másrészt a templomi esküvő holtomiglan-holtodiglanát ő komolyan szeretné venni. Kitart tehát a hűség, házasság, fogadalom mellett, de sírásrohamok törnek rá, mázsás súlyokat érez a vállán, és hónapról hónapra, évről évre egyre nehezebben tudja napi feladatait teljesíteni. Örömtelen, az életet kilátástalannak, sivárnak érzi.
Két álma mutatja az élethelyzetét, és a kivezető utat.

Az első álom

A férjemmel utazunk az autónkkal, ebédidő van, megéhezünk. Meglátunk az út szélén egy csárdát. Bemegyünk, leülünk egy asztalhoz. Kérjük az étlapot, de a tulajdonos férfi igen ellenszenvesen közli, hogy nem tud felszolgálni semmit, mert ma nincs nyitva a konyha. Míg a férjem vitázik vele, én meglátom, hogy a konyhában igenis van sürgés-forgás. Kikukucskál a gazdasszony, és azt suttogja nekem, ha bemegyek, akkor odabenn adnak csak nekem enni. Nem értem, most akkor üzemel a konyha, vagy se, és ha igen, akkor miért nem szolgálják ki a férjemet is.

A második álom

A férjemmel utazunk az autónkban hegyvidéken, felfelé egy szerpentin úton. Ő vezet. A háttérben a lemenő nap fénye piroslik. Az autó egyszer csak megáll, nem tudjuk, mi a baj, miért nem tudunk továbbmenni. Kiszállunk, vizsgálódunk. Kiderül, hogy a benzin fogyott el, a férjem nem gondoskodott üzemanyagról, pedig tudta, hogy hosszú útra indulunk. De nem adjuk fel, nagyon szeretnénk tovább utazni. Nekem eszembe jut, hogy a hegy mögött van egy benzinkút, és a csomagtartónkban egy kanna. Ha átmegyünk a hegyen gyalog, akkor tudunk hozni benzint. Így is teszünk. Az út egyre kaptatósabbá válik, gyökerekbe, ágakba kapaszkodunk, a sziklák felhorzsolnak minket, egyre sötétebb van, és csak mászunk-mászunk felfelé. Végül egy szűk szurdokhoz érünk, és felnézve a fejünk fölé, látjuk, hogy kommandós öltözetű katonák - rendőrök (?) szegezik ránk a fegyvereinket. Nagyon megijedünk. A főnökük végül lekiabál nekünk, hogy kettőnket semmiféleképpen nem engednek át, csak egyedül számomra szabad az út. De én nem akarom magára hagyni a férjemet, és én magam is félnék egyedül továbbmenni.