Segítség, megint karácsony!

Vágólapra másolva!
Nincs messze az idő, amikor a civilizált világ feleszmél, és polgári önsegélyező szervezetek alakulnak majd "Éljük túl a karácsonyt!", vagy "Karácsonyellenes szövetség" elnevezéssel. Túlélő kézikönyvek jelennek majd meg, amelyben pontokba szedve áll, hogyan őrizzük meg lelki egyensúlyunkat egy őrült világban.
Vágólapra másolva!

Álarcos szülők baseballütőkkel támadnak majd a játékboltokra, és a körülöttük őgyelgő télapó-álruhás kereskedelmi ügynökökre. Divatba jön majd az "Ajándékmentes karácsonyt" köszöntés, és a gyógyszergyárak új gyógyszereket dobnak piacra, melyek hatásosnak ígérkeznek "karácsony-szindrómá"-ban. A szindrómában szenvedő egyént rögeszmés tépelődés, szorongás, kilátástalanság-érzés, kétségbeesés kishitűség jellemzi, és olykor még az öngyilkosság gondolata is megfordul fejében. A szindróma tünetei szenteste tetőznek, majd a beteg állapota lassan apátiába csendesül.

Giccs, csillogás, szentimentalizmus

Mindannyian kikerülhetetlen sorsként rójuk a hideg utcákat, reménytelen méhecskékként gyűjtögetjük az ajándékokat, számolgatjuk pénzecskénket, hitelekbe bonyolódva erőnkön felül túlköltekezünk, s rettegve gondolunk arra, vajon elég "nagy-e" az ajándékunk, amit vettünk, nem felejtettünk-e ki valakit, nem sülünk-e fel. Különös módon fordult visszájára az egykor oly kedves ajándékozás, mára erőpróba, kockára tett önértékelés és titkolt szégyenérzet tapad hozzá. A tét óriási. Szeretünk és szeretnénk, ha szeretnének; kétségbeesetten akarjuk szeretetünket nagy-nagy dobozok és drága ajándékok formájában bizonyítani és átadni, mert titkon nem hiszünk abban, hogy önmagunkban szerethetőek vagyunk.
Egy hajszolt, szorongó, beteg világ tesz erőszakot önmagán, lovalja bele önmagát minden év végén egy utolsó, nagy, mindent elsöprő erőpróbába, melyben bizonyítani szeretné, hogy boldog, hogy elégedett, hogy mindenki szeret mindenkit, hogy élni szép. Giccs, csillogás, szentimentalizmus. És a nagy igyekezetbe szépen csendbe belerokkanunk.

A tőke, a profit behatolt a magánéletünkbe, megmondja, mit érezzünk, és hogyan fejezzük azt ki. Legyen nekünk drága ezüstfenyőnk, rajta sok-sok csillogó kacat, alatta drága csomagolópapírba sok-sok felesleges és hasznavehetetlen csecsebecse, az asztal roskadozzon az ételektől, italoktól, mert itt van már műsorelőzetésként a Kánaán. Még hullafáradtan, reszkető lábakkal elénekeljük a karácsonyi dalocskákat, megbámuljuk a csillagszórókat, átadjuk az ajándékokat, szorongva méricskéljük kifejeztük-e eléggé szeretetünket, zavartan tépkedjük a túl nagy vagy túl kicsi, vagy semmire nem jó ajándékunkat, és szégyellve bár, de mégis azt méricskéljük, az árversenyben nem maradtunk-e alul. Aztán csak lerogyunk a romok közé, és habzsolunk, lakomázunk, és udvariasan még veszünk, majd még veszünk a tálakból, s már régen többet ettünk, mint amennyit bírunk, de egyszer van karácsony. Most nem szabad vigyázni, most el kell veszíteni az eszünket, most tilos fogyókúrázni, most falni kell, most ez a szabadság, a felszabadult tobzódás.

Muszáj ennek így lennie? Muszáj bedőlnünk annak, hogy a rendkívüli fogkrémek, samponok, tamponok, mosóporok és LCD tévék világában a karácsonynak is materiális értelemben kell rendkívülinek lennie? Mi lenne, ha egyszerűen csak örülnénk egymás örömének, örülnénk annak, amink van, örülnénk annak, amit az élet adott. Valószínűleg csak elkezdeni nehéz. De valakinek el kell kezdenie.