Több mint szeretői státus

Vágólapra másolva!
Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.
Vágólapra másolva!

31 éves nő vagyok, egyedül nevelem 9 éves kislányomat, aki az első házasságomból született. 4 éve váltam el a volt férjemtől, akivel többé-kevésbé korrekt a kapcsolatunk.
A problémám eléggé összetett, és az a sejtésem, hogy habár hétköznapi, banális és számomra is átlátható: tehát adott a megoldása is, mégis én, egy értelmes felnőtt ember, nem tudok kilépni belőle lassan már 3 éve.

Manapság szinte minden egyedülálló nőismerősöm egy nős férfi szeretőjeként vergődik. A válásom sokáig eltartott, és amíg nem tisztázódtak a körülmények, nem lehetett normális párkapcsolatom. Azazhogy nem mertem belemenni, nehogy valamiképpen megkérdőjeleződjön a gyermek gondviseletének joga. Ebben a majdnem kétéves időszakban nekem is volt nős szeretőm: elfogadtam a feltételeket, tudtam, mi vár rám, stb.

Amikor végére ért a válás, és én is megnyugodtam, készen álltam és vágytam is egy új, teljes kapcsolatra. Egy koncert után megismerkedtem egy külföldi férfival, aki azt mondta, hogy hamarosan Magyarországra jön dolgozni és élni. Érdekes módon már az első este szóba került a szeretősdi; és azonnal leszögeztem, hogy számomra ez elfogadhatatlan állapot lenne: sosem szeretnék többet nős férfival viszonyt folytatni, ha tehetem.
Lassan egymásba szerettünk. Ritkán találkoztunk, mert nyárra hazament, és közben is sokat volt távol a munkája miatt. Nagyon mélyen beleszerettem. Azt hiszem, minden együtt állt ehhez: a korom, az addigi életem, testileg-lelkileg társra leltem. Pár hónap múlva azonban elkezdtem gyanakodni, mert valami nem stimmelt mégsem; egyre biztosabban kezdtem érezni, hogy valami van a háttérben, kettős életet él. Kiderült, hogy nős és van két gyereke.
Azonnal ki kellett volna szállítanom az autóból, otthagyni az út mellett és többet vissza sem nézni, de nem tudtam; hagytam beszélni, magyarázkodni. Aztán persze mégis szakítottam, amint tudtam. Erre bedobta a válást.
Kellett nekem ez a felelősség? Nem lehet egy pár hónapos kapcsolatban azt mondani: Persze, válj el, fiam, dobj el mindent nyugodtan, én egy életen át társad maradok!; Hiszen, pont a saját válásom példázta, hogy mennyire nem szabad ígérgetni. Mondtam, hogy inkább ne váljon el, majd én kibírom.

Azóta nagyon sok idő eltelt, és legalább ötvenszer (!) próbáltam kilépni ebből a kapcsolatból. Minden egyes szakítás borzalmasan megvisel újra meg újra. A gyerekei nőttek 3 évet, ma már 13 és 16 évesek. Legalább ennyi haszna volt. De az én kislányom? Szeretne kistestvért, családot, egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb anyukát. Három párkapcsolatból is sikerült visszarángatnia engem ennek a férfinak. Hol a kétségbeesésével, hol az iszonyatos akaraterejével, hol azzal az újabb hazugsággal, hogy most adták be a válókeresetet.

Nem értem magam. Hogy szerethetek egy nyilvánvalóan hazug embert? Miért hiszem el újra és újra az ígéreteit? (Érdekes módon sok ígéretét igyekszik beváltani: pl. habár nincs semmi szüksége rá, keményen tanul magyarul, mindig nagyon figyelmes és odaadó a kislányommal, fáradságot nem kímélve igyekszik annyi időt velem tölteni, amennyit csak tud.) Mindemellett nagyon jó apának tartom: a saját gyerekeit is példásan neveli, odafigyel rájuk.
A legnehezebb kérdés azonban az, hogy ő szeretne gyereket tőlem ilyen körülmények között is, felvállalva ennek következményeit és a konfliktust a feleségével (aki tud a viszonyunkról), amíg én nagyon félek ettől a lépéstől. Igazából én is vágyom még egy gyerekre, de nekem ez így nagyon meredek. Úgy érzem, akkor aztán végképp beragadok a második asszony szerepébe.

Néha mondjuk elgondolkozom, hogy miért tartom olyan nagyra magam, hogy azt hiszem, hogy nekem JÁR a kizárólagosság státusza. De talán ez már csak ennek a beteg helyzetnek az eredménye, hisz miért is ne járna ez viszont az én kizárólagos érzelmeimért és hűségemért?
Itt állok, és nem tudom, mit tegyek:
1. Szüljek-e egy szerelemgyereket, akire nagyon vágyunk mind és utána legyek boldog a kisbabámmal és fejezzem be a végső soron nevetséges szakítási kísérleteimet, ha már úgyis őt szeretem? vagy
2. Várjak-e, míg találok partnert (és kiderül, hogy 100% nem nős) és talán megszeretem és talán akar tőlem gyereket, és talán akkor?
Nyilvánvalóan ezt a második lépést kellene meglépnem, de annyira szomorú vagyok. Nem tudok enni, teljesen felborult az emésztésem, nincs íze az életnek, semmi kedvem eljárni bulizgatni és párt keresni. Arról nem is szólva, hogy jelenleg undorral tölt el még a gondolat is, hogy mással aludjak.

Egészen egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire gyenge voltam és, hogy nem tudok erőt venni ezen a reménytelen szerelmen és helyes mederbe terelni az érzéseim. Másrészről nem találtam még sosem szemben magam egy ilyen borzalmasan erős akaratú emberrel (maratoni futó). Ha nem váltok titokban lakhelyet, munkahelyet, a gyereknek iskolát, edzőtermet, telefonszámokat stb., akkor képtelen vagyok elkerülni a találkozást és az újabb és újabb magyarázatot és ígéretet. Ezenfelül még magammal is küzdenem kell, hogy legyűrjem a természetes vágyódásom a kisbaba után, azaz az egyik legerősebb vágyat, ami nőben él.

Most nagyon várom a tavaszt és az ön válaszát. Sajnos, nem tudok eljárni pszichológushoz (valószínűleg kéne), mert a munkám mellett még a kislányomat is hordom edzésekre, és semmi szabadidőm nincs.

Köszönettel.