A féltékenység anatómiája

A féltékenység öl, butít és nyomorba dönt, de evolúciós értelemben hasznos szenvedély. Arról szól, hogy szeretjük egymást, ragaszkodunk egymáshoz, és ezért néha még őrültségekre is képesek vagyunk.  

A féltékenység nem jó érzés, de nem rossz dolog. De elmondhatjuk ezt a szorongásról és, mint múltkor írtam, a depresszióról is. Erich Fromm írta, hogy a nyugati ember, ha meglát egy virágot, letépi, szétszedi, mikroszkóp alá dugja, és vegyelemzi. A keleti ember pedig áll és csodálja a virág létezést. A nyugati ember megtudja a virág összetételét, a keleti megismeri az életét. Az embert is dughatjuk pozitron emissziós tomográfba és megnézhetjük, mit csinál az agya, amikor depressziós vagy féltékeny, de ezzel mit sem tudunk meg arról, mire való ez és miért alakult ki. Ha nem keresztmetszetileg, hanem hosszmetszetileg vizsgáljuk az emberállatot, akkor azt kell mondjuk, hogy a legtöbb jelenség, amit ma betegségnek, lelki bajnak tekintünk, az egy évmilliók alatt megmunkált szervezet normál reakciója az esetleg nem normál környezeti-kapcsolati viszonyokra.

Egy példa: mire jó a betegség

A többszörös személyiség, amikor tehát valakiben több önálló személyiség lakozik, és felváltva jelennek meg, olykor egymás tudta nélkül, egy ritka és súlyos patológiás állapot. Patológiás a társadalom szempontjából, de másfelől az emberi alkalmazkodóképesség bravúrja. A többszörös személyiségek ugyanis olyan családokban alakulnak ki, ahol a szülők, pl. elmebetegségük folytán, kiszámíthatatlanul rendkívül szélsőséges és ellentétes viselkedésmódokat tanúsítanak gyermekeikkel szemben. Erre egy lehetséges alkalmazkodás, hogy a gyerekben is kialakul egy sajátos képesség, hogy mint egy átváltozóművész, egy pillanat alatt olyanná alakul, amilyen személyiséget a helyzet megkövetel. Jó a többszörös személyiség? Felnőttkorban már nem. De a gyerek nem élte volna meg a felnőttkort, ha nem alakította volna ki e "patológiáját".

Na de lássuk a féltékenység gyökerét!

Az evolúció alaptétele, hogy az a sikeres, akinek a génjei elterjednek, vagyis akinek utódai lesznek, akik szintén sikeresen szaporodnak. Ahogy David Buss mondja: "Minden egyes élő ember egy evolúciós sikertörténet." A következő fontos tétel, hogy mivel az embergyerek életképtelen és éretlen az életre, szüleinek sok-sok évet kell gürcölni érte, amíg felnevelik, és képessé teszik őt arra a bizonyos sikeres szaporodásra. Ebben az ügyben a férfiak és a nők viszont eléggé eltérő álláspontot képviselnek. A férfi könnyedén megtehetné, hogy teherbe ejt nőket, aztán faképnél hagyja őket, lesz, ami lesz alapon. Sok élvezetet lelne a dologban, de energiát nem fektetne a gyereknevelésbe. Az évmilliók során azonban ez számos okból nem bizonyult igazán jó stratégiának, így alakult ki a viszonylag monogám kapcsolati forma. Ha már viszont úgy alakult a férfi sorsa, hogy nap mint nap küzdenie kell családjáért, a férfiakban fokozatosan kialakult az a mindent elsöprő elemi igény, hogy szeretnének biztosak lenni abban, valóban saját genetikai gyermekükért küzdenek. Hogy ebben biztosak lehessenek, az evolúció során számos tulajdonság fejlődött ki a férfiakban - ezek egyike a féltékenység.