Az óvoda rosszcsontja

Mit lehet kezdeni egy kicsi lánnyal, akinél a szorongás már testi tünetekben is kifejeződik? Mit tehet az óvónő egy olyan kisfiúval, aki megdöbbentő dolgokat művel, csak hogy felhívja magára a figyelmet? Hogyan lehet tompítani a testvérek folytonos rivalizálását? A mamisuliban Benda Viktória gyermekpszichológus válaszol.

Háromgyermekes anyuka vagyok, két fiam, és egy kislányom van. A nagyobbik fiam (6 éves) első gyermek, első unokaként született a családba, és ő volt mindenki szeme-fénye. Talán éppen ezért volt neki nagy trauma az öccse születése, aki most 4 és fél éves.

Lehet, hogy túl kevés a korkülönbség, és azért mindennaposak nálunk a viták, veszekedések, és nem ritka a verekedés sem. Bármit veszünk nekik, jól meg kell gondolni, mert egész estét betöltő "botrányok" lehetnek belőle, ha nem pont ugyanolyat kapnak. Ha ők választhatnak a boltban (legyen az egy játék, ruha, vagy csak egy csomag rágógumi), akkor eltérő ízlésük van, de mire hazaérünk, valamelyikük már meggondolja magát, és cserélni akar, mert inkább mégis olyan kell neki, mint a másiknak van.

A nagyobbik fiú (Dávid) akkor kezdett igazán féltékeny lenni, amikor a kicsi (Misi) már elég idős volt ahhoz, hogy kezébe vegye a körülötte található játékokat. Már sikerült némileg elsimítani Dávidnál az erős tárgyakhoz való ragaszkodást, kicsi engedékenyebb lett, mondván, hogy ő az "okos nagy fiú" és "Misi mindjárt megunja azt a játékot, és visszaadja". Most viszont Misinél tombol az "utánzási láz", olyan szinten, hogy ha Dávid hazahoz valamilyen rajzot az oviból, amit készített, mindenáron el akarja tőle venni, mert nem csupán olyat szeretne, hanem pont azt.

Másfél éve megszületett a kislányunk, és úgy tűnt, hogy Dávid már nem lát benne konkurenciát, és inkább az óvó nagytesó szerepét vette fel, így kevésbé féltékeny. Okulva a korábbi tapasztalataimból, kínosan ügyeltem arra, hogy mondják ki, ha valami bántja őket a hugicájukkal kapcsolatban, és beszéljük meg. Így Dávid egy darabig rendszeresen elmondta, ha éppen "nem szerette" vagy haragudott a húgára. Misi viszont mindig ölelte, puszilta a kistestvért, látszólag nem okozott számára semmiféle traumát az új családtag érkezése.

Mostanában azonban észrevettem, hogy ha kettesben hagyom őket néhány percre, a kicsi sírni kezd. Hosszas faggatózás után Misi elárulta, hogy bántotta, mert "nem szeretem", vagy ellökte, mert "haragszom rá", vagy rácsapott a fejére, "mert csúnya", vagy kitépte a kezéből a játékot, mert "az az enyém".

Úgy érzem, hogy középső gyermekem eddig csak nekünk akart megfelelni azzal, hogy úgy tett, mintha nagyon szeretné a kishúgát, de most már nem tudja tovább palástolni a féltékenységét.

Dávid szeptembertől megy iskolába, és nagy gonddal választottunk iskolát neki. Nyílt napokra jártuk, játékos foglalkozásokra, ahová Misit is elvittük. Ezek után Misi kijelentette, hogy neki is vegyünk iskolatáskát, mert ő is akar iskolába járni. Hiába mondjuk neki, hogy most "Te leszel a nagycsoportos óvodás", igazi nagyfiú, az a válasz, hogy "nem, én iskolába akarok menni".

Annyira lekötött bennünket a két fiú folytonos rivalizálása, civakodása, hogy szinte észre sem vettük, hogy a pici lány is elérte azt a kort, amikor már külön igényei vannak. Mivel rá kevesebb figyelem jutott, ezért kezd ő is "harcosabban" ragaszkodni az elképzeléseihez, pedig alapvetően kiegyensúlyozott, türelmes baba volt.

Háromgyerekes gyakorló szülőként biztosan tudsz valami hasznos tanácsot adni, hogy a mindennapos "taposómalom" mellett hogyan tudnám a rendszeres veszekedéseket elkerülni vagy ritkítani.

Én igyekszem minden gyermekemre külön-külön is időt fordítani (közös rajzolás, mese, biciklizés, legózás életkoruknak megfelelően), de mindig az az érzésem, hogy nekik kevés, és többet szeretnének kapni törődésből, szeretetből.

Múlt év novemberétől a kicsi lány bölcsibe jár, és én újra visszamentem dolgozni, ezért örökös időhiánnyal küzdünk a párommal. Még nem sikerült a pontos időbeosztásunkat kialakítani úgy, hogy minden normálisan működjön (háztartás, munka, ovi-bölcsi utáni közös program). Ha erre vonatkozóan is vannak jó ötleteid, szívesen olvasnám.

Leveledben leírtak alapján azt gondolom, túlságosan egyenlőségre törekedsz gyermekeid között. Elmosódik a (kor-, és személyiségbeli) különbség közöttük. Már ők maguk sem tudják, melyikük lesz iskolás, kinek milyen az ízlése. Ezért aztán örökösen féltékenykednek, ki akarnak tűnni a másik mellől.

Dávidnak teljesen természetes módon lehetnek kiváltságai, azért, mert ő elsőnek született. Átélte, hogy minden az övé, kizárólagos figyelem irányul rá. (És Misinek is a kislánnyal szemben!) A kisebbeknek könnyebb megtanulni, hogy vannak dolgok, amiket nekik még nem szabad, vannak tárgyak amik nem az övék. Ők ebbe születnek bele.

Ezt a fajta tiszteletet megtanítani nekik a nagyobbak iránt, a szülőnek sok energiájába és odafigyelésébe kerül, de megéri. Sok későbbi veszekedést lehet ezzel megelőzni. (Természetesen a nagyobbakban is ki lehet alakítani egyfajta támogató, segítségnyújtó attitűdöt a kisebbekkel szemben.)

Azt javaslom tehát, hogy nyugodtan "kivételezz" velük! Találd meg mindhárom gyermeked sajátságát, és azt támogasd! A különbségekre koncentrálj! Ne hagyd, hogy Misi Dávid fejére nőjön, vagy a kislányod Misiére! Ha nem akarja, hát ne adja oda a játékát kisebb testvérének! A kicsivel meg kell értetni, hogy vannak dolgok, amikkel csak akkor szabad játszani, ha nagyobb testvére megengedi. Először te kérd el a játékot Misitől a kislányod nevében, és jelölj meg egy időpontot, hogy mikor adjátok azt vissza neki - amit azután fontos betertani, és ugyanoda visszatenni, ahonnan elvette a kislány. Mutass példát, mert a gyerekek azokon keresztül tanulnak a leghatékonyabban! Figyeld meg, az esetek többségében Misi meg fogja engedni! Elég neki azt az érzést megélni, hogy van saját tulajdona, amivel kizárólagosan rendelkezik. És ugyanígy Dávid és Misi között.

Ha venni akarsz nekik valamit, bátran tedd meg, hogy csak az egyiknek veszel (majd egy következő alkalommal a másiknak), és rábízod, megosztja-e testvérével. Ez az első alkalmakkor biztos szokatlan és nehéz lesz (neked is, és annak is, aki akkor nem kapott semmit), de adjon erőt az a tudat, hogy így fogják megtapasztalni, hogy engedékenyek lehetnek testvérükkel. Hozd őket gyakran olyan helyzetbe, ahol együtt kell működniük, segíteni kell a másikat!
Ha nem tudnak egymással veszekedés nélkül játszani, különítsd el őket egymástól! Legyen az a "büntetésük", hogy nem játszhatnak egymással egy bizonyos ideig. Meglátod nemsokára, kérni fogják, hogy hadd játszhassank közösen. (Amit ígértél, akkor is tartsd be!)

Ne állítsd példaként egyik testvért a másiknak! Ne mondj olyanokat, hogy valamit azért tegyen meg, mert a másik már megtette pl.: "siess már, nézd Misi már a kabátját is felvette!"- ezzel csak rivalizálást ébresztesz bennük.

Természetesen nem ajánlom, hogy Misinek iskolatáskát vegyetek, minél kevésbé vonjátok őt be az iskola körüli dolgokba! Azok Dávidra tartoznak, mert ő lesz iskolás. Nyílt napokra akkor vigyétek Misit, ha ő fog iskolakezdés előtt állni. Ki kell bírnotok a nyafogását, követelőzését; ha látja, hogy hatástalan, előbb-utóbb felhagy vele.

Nagyon jól teszed, hogy szakítasz rájuk időt külön-külön is, és vannak időszakok, amikor kizárólagosan egyikőjükre figyelsz!

Azért azt is el kell mondanom - amit gondolom tudsz is -, hogy egyfajta egészséges rivalizálás, kötekedés, verekedés teljesen normális dolog testvérek között, ezt megszüntetni nem lehet.

Ami a háztartást illeti: gondoljátok meg nem tudtok-e valami segítséget igénybe venni, mert 3 gyerkőc és munka mellett (időben is) képtelenség ellátni az otthoni feladatokat. 3-4 ezer forint hetente, vagy kéthetente lehet hogy megérné, ha a felszabaduló idődet a családodra (esetleg magadra!) tudod fordítani, és nyugodt vagy (így is marad elég teendő rád).

És végül: légy határozott, ne ingassanak meg a hisztik!