Gratulálunk, nyertél egy spanyolországi nyaralást!

Vágólapra másolva!
Ti szaladtatok már el jámbornak mutatkozó, pár perc után mégis fejhangon kiabálva a lelkiismereteteket gyötrő, sokáig mellettetek lépdelő utcai hittérítő elől? Fogadtátok már meg, hogy soha többé nem engedtek küszöbön belülre senkit, aki nem megbeszélt időre jött, miután rendőri segítséggel kitessékeltétek az iroda ajtaján a verklidumát abba nem hagyó, portékáját a lépcsőházban is mutogató ügynököt? Vagy jelöltétek már önnönmagatokat Darwin-díjra, amiért naivan azt gondoltátok, tényleg nyertetek egy nyaralást, közben pedig csak egy timesharing előadásra paliztak be titeket?
Vágólapra másolva!

Mert én bizony belefutottam a promóciós málnásba rendesen. És el is határoztam, hogy ezután senkinek sem hiszek, aki azt mondja, segíteni vagy adni akar nekem valamit. Ha például egy férfi felajánlaná a benzinkúton, hogy segít tankolni, azonnal rendőrt hívok.

Én a timesharingről előtte nem is hallottam. Boldog tudatlanságban éltem hétköznapjaimat, és gyanútlanul áldoztam évente egyszer vagy kétszer a klasszikusan lebonyolított nyaralások hamis oltárán. Aztán jött az a telefonhívás, és minden megváltozott.

Először még örültem is a ritkán megszólaló vonalas csörgésének. Lám, nemcsak a díjbeszedőnek vagyok fontos. Utazási iroda munkatársnője duruzsolta álmos fejembe, hogy nyertem egy spanyolországi utat. Mert korábban részt vettem egy telefonos kérdőívezésben, amiben az utazási szokásaim körül puhatolóztak (utólag még be is ugrott, hogy valóban volt ilyen, tralfamadori* élményeimről meséltem nekik, hihi). Volt sorsolás vagy mi, és én nyertem. ÉN! Másnap délután vehetem át az ajándékomat az irodájukban, egy rövid kis cégismertető után. Párom hiába adott hangot erős szkepticizmusának, én csupán gyenge cinizmusnak neveztem aggályoskodásait, legyintettem rá, és csak azért is lelkes maradtam.

Az emberek jóságába vetett hitemet csupán másnap törte le először is az "utazási iroda" kutyahúgyos járdáról szutykos szuterénbe nyíló bejárata. Itt kissé már megtorpantam, de szerelmem, aki dohogva bár, de elkísért a nyereményátvételre, egyszerűen továbbtolt. Másodszor már határozottabban akartam visszafordulni. Akkor, amikor az alagsori irodahelyiség linóleuma először ragadt szolidan cipőtalpamhoz, és megláttam magam előtt a díszsorfalat. Mely állt pályamódosított orosztanárnak tűnő férfiakból, parókának tűnő, párttitkáros hajakból, viccnek tűnő, halmozottan rosszul szabott öltönyökből és az ezekből eszenciálisan áradó, enyhe, már-már tudatmódosító hatással is bíró áporodott szagból. Egy könnyed, 180 fokos fordulattal és mintegy véletlen "viszontlátásra" köszönéssel próbáltam úgy tenni, mintha az ittfelejtett takarítónő lennék, aki épp menni készül, de megint csak beleütköztem szerelmembe, aki fizikai erőfölényét használta fel arra, hogy meggyőzzön, nem fordulok vissza, megeszem, amit főztem. S tette ezt bosszúból, mintegy.

Így hát bementünk a neonnal dúsan megvilágított terembe. Azt hiszem, a sok műanyag asztal, az azokra terített műanyag terítő és az utazási fotók teljes hiánya győzött meg végleg arról, hogy nem egy utazási irodában vagyok, és hogy az andalúz cigányokkal a tengerparton, tábortűz fénye mellett reggelig tartó flamencózásról jobb lesz azonnal lemondanom. De akkor mi fog itt történni?

*Tralfamador: Kurt Vonnegut írói alkotása, 4. dimenzióban létező bolygó.