Harc a napszemüveggel

Ha a napszemüvegek a Montaguek, akkor én egy Capulet vagyok. Ha ők, meg én összetalálkozunk, az minimum tragikus.

Hja, nem könnyű az élet a pasikkal! Hát még a napszemüvegekkel! Én ez utóbbiak egyikével szakítottam az imént, miután lehúztunk egymással öt és háromnegyed évet. Nem volt köztünk vita, veszekedés, vagy ilyesmi, egyszerűen kikezdte az idő, szétment, először a szemüveg, aztán ennek folyományaként a kapcsolat. És most itt állok, hunyorogva nézek a szemeteskocsi után. Hétágra süt a nap, muszáj lesz kerítenem egy újabb napszemüveget. De ez nem is olyan könnyű.

Napszemüveget vásárolni a bepasizásnál is nagyobb para. Tudvalevő, hogy a napszemüvegek kicsik ugyan, de nagyhatalmúak, mint Napóleon maga. Vannak néhányan, akiket királynővé változtatnak, és vagyunk mi - a többség -, akiket mindenné, csak nem királylánnyá. Mi vagyunk azok, akik antagonisztikus ellentétben állunk a napszemüveg hordásával, mint létállapottal. Hiába igyekszünk nagyon, keressük a társaságukat, ezek, ahol csak lehet, alánk tesznek, és ironikusan az arcunkba vágják az elferdített igazságot: arcberendezésünk katasztrofális. Ilyenek! Ha véletlenül jól áll egy szemüveg, akkor nem elég, hogy eleve semmit nem szűr a káros sugarakból, de két nap alatt szét is porlad. Ha jól szűr és szép és felvesszük, a Napra lehet ugyan nézni, na de ránk? Az a darab pedig, ami jól is áll és tartós is lenne, megfizethetetlenségével védekezik a személyünk általi tulajdonlástól.

A kezdet

Ez akkor volt, amikor frissen megismert pasim egyszer randira várt és én üdén, egy hatalmas, - szerintem oltári klassz napszemüveggel - felfegyverkezve megérkeztem, ő pedig gyanús méregetés után csak annyit bírt mondani: "Hát tudod, nagyon jó, hogy nem napszemüvegben ismertelek meg." Megfordult velem a világ, ezért a mondatért a bűnös csúnyán meglakolt. A rögtönítélő bíróság öngyújtó általi megégettetésre ítélte, és az ítéletet végre is hajtottuk ott, helyben, a troli megállóban. Azt hiszem, innentől datálódik, hogy nem kegyelmeznek nekem a hősi halott rokonai. Montaguek és Capuletek találkozása egy örömóda ahhoz képest, amit előadunk egymás társaságában, a napszemüvegek és én.

Többféle módon tudnak a gaz napszemüvegek kitolni velem. Egyszer, Thaiföldön egy utcai árustól egy csodálatos Versace darabot vásároltam, ami átszámolva potom 1000 forint volt, és remekül állt. Nem volt okom feltételezni, hogy nem eredeti darabbal állok szemben. Két óra múltán azonban a műanyag elkezdett lepattogni a száráról, és ki tudja, mi lett volna a folytatás, ha nem ejtem bele a tengerbe. A második thai eredeti példány egy Calvin Klein lett. Mivel ez drágább volt, jobban is vigyáztam rá. Egész sokáig bírta, csak itthon, Ferihegyről hazafelé tartva, a taxiban adta meg magát a nehéz, kontinentális klímának. Fogta magát, leolvadt az orrnyergemről, majd az ölembe csapódva atomjaira hullott. Éreztem, ősi ellenségeim hárompontost dobtak.

Rómában - tanulva a thai esetből - már nem próbálkoztam utcai árusoknál. Egy elegáns üzletbe óvatoskodtam be, ahol szebbnél szebb, eredetibbnél eredetibb napszemüvegek kínálgatták magukat egy ultramodern falon. Be is kaptam a csalit, meg is bűnhődtem érte. Egy nagy értékű darabot tettem (volna) vissza a falon lévő, legfelső kis kampóra, de ez az értékes kis cucc, és még 50-60 darab társa hihetetlen elszántsággal vetette le magát támasztékáról a mélybe. Ott álltam Róma legelegánsabb utcájában, köldökig leizzadva, bokáig Oakleyban. Szerencsére ezek tényleg eredetiek voltak, nem törtek el csak úgy, így megúsztam egy kitessékeléssel, szemüveget persze megint nem vettem. Most sem történt csoda.

... és a vég

A mostani darab igen, az lehet, hogy egy csoda. Hogy ilyen sokáig bírta mellettem. Amikor megszereztem, öt és háromnegyed éve, még nem volt annyira ciki a formája, meg az sem, hogy itt-ott párducmintás a kerete (Cili szerint zsiráfmintás), de azért már akkor sem volt egy szuper intelligens darab. Azért mi jól elvoltunk. Elviseltük egymás hibáit, én azt, hogy párducmintás (vagy zsiráf), és hogy úgy nézek ki benne, mint egy szúnyog, ő meg azt, hogy mindig elejtettem, ráültem, csupaszon tároltam retikülökben kulcsok alatt, bevásárlószatyrokban nyálkás tejes zacskókhoz nyomva, standtáskákban vizes bikinikbe csavarodva. Nem fogott rajta se karc, se kosz, se ujjlenyomat. De mindez már múlt idő. Nemrég még az orromat simogatta, aztán mi lett belőle! Úgy ült ott velem szemben, mint egy rakás műanyag. Kihajítottam hát, bele a kukába. Egy illúzióval kevesebb. Az utcából a szemetet meg épp most viszi el a kocsi. Itt állok, hunyorogva nézek utána. Hétágra süt a nap, muszáj napszemüveget vennem. Kezdődik a tortúra elölről.

Sokáig a szerelemről hittem azt, hogy örök. Később már csak a műanyagról. Ma úgy gondolom, hogy csak egyetlen dolog tart örökké: a csatározás a műanyag napszemüvegek, mint Montaguek és köztem, mint Capulet között.

Dukát Csilla