Vágólapra másolva!
Amikor a Charlton Athletic 2001-ben feljutott a Premier League-be, legtöbben azt jósolták, hogy a londoni kiscsapat - legutóbbi élvonalbeli szerepléséhez hasonlóan - rögtön kiesik a legjobbak közül. Nem így történt, és az Addicks azóta is tartja magát az elitben, sőt stabilizálta a helyét a középmezőnyben. A menedzser, Alan Curbishley által elképzelt folytatás, a nemzetközi kupaszereplés kiharcolása azonban még túl nagy falatnak tűnik a csapat számára.

Alan Curbishley mindig is a fokozatos fejlődés híve volt, és ez a csapat eredményein is meglátszik: a feljutást követő idényben hatalmas meglepetésre megszerzett kilencedik pozíció után ugyan visszaesett a 14. helyre a gárda, de azóta egyre feljebb lépked a tabellán. Két évvel ezelőtt már a tizedik helyen végzett a Premier League-ben a Charlton Athletic, tavaly pedig hetedik lett - utóbbi helyezés akár jobb is lehetett volna, hiszen a csapat sokáig a negyedik pozíciót birtokolta, ám a csapat kulcsemberének, Scott Parkernek a januári eladása visszavetette az együttest.

Nem mintha a vezetőség elégedetlen lett volna az eredménnyel, hiszen ez a klub történetének legjobb élvonalbeli szereplését jelentette, arról nem is beszélve, hogy a szakvezető maga is kijelentette: a következő lépcsőfok a nemzetközi kupaszereplés kiharcolása. Mindez nagy szó volt a mindig rendkívül visszafogottan és reálisan nyilatkozott Curbishleytől, akinek az ambícióját jelezte, hogy hiába csábította több patinás egyesület, ő 2007-ig meghosszabbította szerződését a klubnál - miután a vezetőség garantálta számára, hogy a nyáron közel tízmillió font áll majd a rendelkezésére az erősítésekre.

Az elnökség tagjai nem a levegőbe beszéltek, és ennek megfelelően a Charlton a klubtól meglehetősen szokatlan bevásárlásba kezdett a holtszezonban. Összesen hat labdarúgó érkezett a csapathoz, ami még nem lett volna magas szám, az viszont új volt a szurkolók számára, hogy szinte kivétel nélkül nemzetközileg ismert focisták, válogatott játékosok költöztek a The Valleyba. Miközben játékoseladásból csupán közel kétmillió euró folyt be (Claus Jensent adták el ennyiért a Fulham FC-nek), addig a klub mintegy 14 milliót költött az új szerzeményekre - ilyen költekezésre csak a feljutás évében, 2001-ben volt példa, de akkoriban a játékospiaci árak sokkal magasabbak voltak.

A legdrágább igazolás a Liverpool FC középpályása, Danny Murphy volt, akiért közel négymillió eurót adott ki Curbishley - a focista négyéves szerződést írt alá, és a Tottenham Hotspur helyett választotta a Charltont, ami külön jópont volt a szurkolók szemében. Majdnem ugyanennyibe került az Arsenal FC csatára, Francis Jeffers is, aki annak idején mostani vételára háromszorosáért igazolt az Ágyúsokhoz az Everton FC-ből, de Londonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A nemzetközi közvélemény szemében a legnagyobb fogásnak azonban a PSV Eindhoven dán szélsője, Dennis Rommedahl ígérkezett, aki 3,5 millió eurójába került az egyesületnek, elvégre a dán pályafutása eddig fokozatosan ívelt felfelé, ellentétben mondjuk Murphyével vagy Jeffersével. Rommedahlnak nem kellett egyedül éreznie magát az edzéseken, mert a Charlton egy honfitársát is leigazolta az Akademisk BK kapusa, Stephan Andersen személyében (érte egymilliót adtak ki), de érkezett még a Paris-SG marokkói védője, Talal el-Karkuri (1,5 millió euró), illetve a Birmingham City középpályása, Bryan Hughes - utóbbi volt az egyetlen játékos, akiért nem kellett fizetni.

A Charlton mindenképpen története legerősebb játékoskeretével vágott neki az idénynek, és a szezon elején a hazai eredményekkel nem is volt probléma - idegenben azonban több súlyos vereségbe is beleszaladt a gárda; a Bolton Wanderers, a Manchester City és az Arsenal FC is négyet hintett az Athleticnek. Curbishley éppen ezért az idegenbeli mérkőzéseken áttért az egycsatáros játékra, ami stabilizálta is együttese védelmét, és december közepén a gárda produkált egy három győzelemből álló sorozatot, amelyből két összecsapást vendégként nyert meg, de amikor lehetősége lett volna, hogy még feljebb lépjen, mindig elbotlott. Így aztán 22 forduló után a csapat a nyolcadik helyen állt, ami önmagában nem rossz eredmény, de a szezon előtt kitűzött célhoz képest elmaradásnak számít.

A hátrány persze nem olyan nagy az ötödik helyhez képest (ez ér UEFA-kupa-indulást), hogy a csapat ne tudná behozni, de ahhoz a támadójátékon mindenképpen javítani kell. Az Addicks ugyanis 22 mérkőzésen mindössze 24 gólt ért el, a házi gólkirály pedig a középhátvéd El-Karkuri négy találattal! A csatárok mérlege különösen siralmas, Jonatan Johansson háromszor volt eredményes, Shaun Bartlett, Jason Euell, Kevin Lisbie és Jeffers pedig egyaránt két-két alkalommal talált be - igaz, Curbishley maga sem tudta eldönteni, hogy kinek szavazzon teljes bizalmat, így aztán a támadók közül senki sem volt 14-nél többször kezdő.

Könnyen elképzelhető, hogy a téli átigazolási időszakban a klub megpróbál egy gólerős csatárt szerződtetni (az első számú kiszemeltként az argentin clausura gólkirályát, Lisandro Lópezt emlegetik), de az európai kupaszereplés kiharcolása így is rendkívül nehéznek tűnik.