Hol vannak már a Terminátorok?

A magyar rendezők évente két-három tucat filmben valósítják meg önmagukat, miközben a filmgyártás infrastrukturális háttere folyamatosan lerohad, és Mission: Impossible-től Hannibalig Prágába mennek a nagy nemzetközi produkciók. Andy Vajna évek óta minden nagy fesztiválon bejelenti az etyeki stúdió megnyitását, de mikor történik már tényleg valami?

Magyarországon átlagosan 25-30 film készül évente. Igen, ez tényleg rengeteg. Jogosan merül fel mindenkiben a kérdés, hogy minek. Nem nézi őket senki, művészi értékeik is hagynak kívánnivalót maguk után, külföldön forgalmazhatatlanok. Mégis kellenek. Bármilyen furcsa, de lehet gazdasági megfontolás az évi többmilliárdos támogatás mögött, amit évente rászórnak a magyar filmszakmára.

Egy átlagos magyar film kb. 250 millió forintból készül. És akkor most fogja a fejét minden szociálisan baromira érzékeny ember, hogy "de hát ebből a pénzből csomó lélegeztetőgépet és helyes inkubátort lehet venni". Csakhogy az inkubátor nem fizet adót, nem fekteti be megtakarításait és nem üzemeltet kis- vagy középvállalkozást, melyek összességében munkát adnak több ezer embernek, akik majd szintén többé-kevésbé befizetik az áfát. És mindez még csak a legközvetettebb hatás.

Évi 25-30 film legyártása fenntart egy szakmát, amely képes kiszolgálni egy Magyarországra beeső magas költségvetésű amerikai vagy európai filmet. És itt már milliárdokról van szó. 2005-ben a filmtörvény hatására sikerült idecsábítani Spielberget a München-nel és az Eragon-trilógiát Jeremy Ironsszal. Csak ez a két film - a többi kisebb produkciót nem is tekintve - több mint 10 milliárd forintot költött el nálunk: magyar adófizető vállalkozásoknál és közintézményeknél. Tehát ez olyan, mint a turizmus: az ország olyan különleges exporttermék, ami tulajdonképpen nem hagyja el a határokat. Még egyszerűbben: hoznak ide egy rakás pénzt.

De mindez csak akkor lehetséges, ha létezik egy szakmai és infrastrukturális háttér, mely kiszolgálja a Spielbergeket. 2005-ben ez necces volt. Boldog-boldogtalan ezekben a produkciókban dolgozott. Végül minden leforgott rendben, de egy-egy ütőképes stábot összerakni nem volt egyszerű. A nemzetközi filmszakma is kicsi és belterjes, és nem ment híre pikkpakk a világban, hogy Magyarországon milyen csudajó filmet gyártani: 2006-ban nem jött az a dömping, amire számított a szakma.

A München egyik Margitszigeten felvett jelenete

Sem Romániában, sem Csehországban nem készül évente tizenötnél több nemzeti film. Pedig a román piac nem kicsi. A külföldi bérmunkák terén mégis kenterbe vernek minket, sokkal, de sokkal több millió dollárt és eurót hagynak náluk, mint nálunk valaha. Ügyesebbek és okosabbak voltak, ez az igazság.

Csehországban a rendszerváltás után nem sokkal úgy döntöttek a politikusok, akik ott kicsit előre is gondolkodtak, hogy nemzeti filmre két évig nem adnak pénzt, hanem a keretet infrastrukturális beruházásokra költik. A cseh filmesek két évig éheztek, majd szépen beszabadultak a csodálatosan felszerelt néhai állami filmgyár - a Barrandov - stúdióiba. A munkabérek és az eszközkölcsönzési árak kelet-európaiak maradtak, a műterem megfelelt az akkori hollywoodi elvárásoknak, és abban a pillanatban beözönlöttek a magas költségvetésű külföldi bérmunkák, évekre előre lefoglalták a műtermeket, és ezzel párhuzamosan kitermelődött a szakmai háttér: ma már a cseh stábtagok is megértenek angolul egy gyártási tervet, és megtanultak nagy díszletben dolgozni.

A Barrandovnak a cseh rendező, Milos Forman vitte hírét Hollywoodban azzal, hogy ott forgatta le az Amadeus-t, és ez olyannyira jól sikerült, hogy 1995-ben Brian De Palma Mission: Impossible-je Tom Cruise-ostul megjelent ott. Prága önmagát játszotta a filmben, amitől a bemutató után kimutathatóan megnőtt a városba látogató amerikai turisták száma, akik költötték becsülettel a pénzüket, hiszen látták a moziban jó széles vásznon, hogy Tom is ott ugrabugrált, és tök kúl volt. Talán ez tesz jót az országimázsnak, és nem Laky "One Of Us" Zsuzsi.

Romániával kicsit más a helyzet, ott nem volt ilyen mértékű megfontolt állami beavatkozás. Ma a sokmilliárdos külföldi megrendeléseket két nagy cég, a hollywoodi befektetők által alapított Castel és a régi bufteai filmgyár stúdióit homályos módon privatizáló ex-vezetőségi tagokból álló Media Pro szerzi meg. A Media Pro 2005-ben "csak" 11 produkciónak adott helyet, a Castel pedig 95-ös fennállása óta olyan srácokkal szeret dolgozni, mint Borat vagy Nicole Kidman, Jude Law, Jean-Claude Van Damme meg a haverjaik.

Jude Law a nagyrészt Romániában forgatott Hideghegy-ben

A Mafilm fóti műtermei évi négy filmnél többet nem bírnak el, a rothadó Róna utcai műterem pedig még a legkevésbé sem igényes TV2-nek is csak a Megasztár-ra volt megfelelő, ahol a komoly díszlet pár preparált gumimatrac volt.

Nem kevesebb, mint 10 évvel vagyunk lemaradva kelet-európai versenytársaink mögött. Nincs infrastruktúra és nincs angolul dolgozni képes szakképzett munkaerő. Tíz év alatt még a legsötétebb világosító és kameraasszisztens is meg bírja tanulni angolul, hogy "action" és "cut". Nálunk csak most kezdték el a jövőbe nagy reményekkel tekintő eszközkölcsönző cégek az embereiket angolul taníttatni.

Kicsit későn ébredtünk, elvtársak! Magyarországon nem ment végbe semmi előrehaladás egészen 2003 decemberéig, a filmtörvény csodaszámba menő egyhangú parlamenti megszavazásáig. A filmtörvény adókedvezmény formájában ad 20% közvetett állami támogatást a magas költségvetésű bérmunkák megszerzésének ösztönzésére. 2004-ben például Cannes-ban hatalmas csinnadrattával reklámozták a friss és zamatos filmtörvényt. Hatott is. Elkezdtek beszállingózni a bérmunkák az országba. Örültünk is neki.

De mi történt 1998 és 2004 között? A szocializmusban a filmrendezők kiváltságos helyzetben voltak, utazhattak, és pajtiba voltak a pártfunkcionáriusokkal. A rendszerváltás után egyszerűen a magyar filmrendezői lobbi túl erős volt. A parlament kulturális bizottságában és a különböző pénzosztó kuratóriumaiban csücsülő kisstílű tagok akkor is és ma is a jóságos mecénás szerepében tetszelegnek, és élvezik, hogy ők mekkora nagy halak a kis vízben. A rendezők továbbra is úgy barátkoznak, hogy az nekik előnyös legyen, a döntéshozók meg szórják évek óta a tehetségtelen, szerencsésebb esetben tehetségesebb rendezőkre a pénzt, hogy azok megvalósíthassák önmagukat.

Az etyeki filmstúdió látványterve

Közben pedig lerohadt Fót, fillérekért eladták Pasarétet, a Rónai utcai telep nagy részét az MTM-SBS, a TV2 tulajdonosa vette meg. A magyar filmgyártás infrastruktúrája és szakmai háttere szépen elenyészett. A reklámfilmek és végső soron ezek a nemzeti filmek képesek voltak még valamennyire egy minimális szintet fenntartani. A rendezők és filmjeik ugyanis nem voltak elég jók, hogy a nemzetközi filmes világban hitelesen eladják az országot mint forgatási és/vagy utómunkahelyszínt, hiszen el sem jutottak azokba a körökbe, és saját maguk fényezése eleve prioritást élvez számukra.

A filmtörvény az infrastrukturális beruházásokat is támogatja. Andy Vajna 2004 óta jelenti be minden évben borzasztó ünnepélyesen a szipiszupi etyeki stúdió megnyitását Berlintől Cannes-ig mindenütt. A pomázi stúdióról is körülbelül azóta lehet hallani. 2007 közepe felé járunk. Mikor jönnek már a Terminátorok? Bármilyen hülyén is hangzik: hajrá, Etyek, hajrá, Pomáz!

Keith Charles