Zámbó Jimmy házától a Mokkáig

Vágólapra másolva!
Papp Gergő közel tíz éve dolgozik kereskedelmi tévéknél, még Zámbó Jimmy házánál is tudósított a gyászoló tömegből - mégis, a siker alig egy éve érkezett meg számára, amikor Pimasz úrként az igazság (tévés) bajnoka lett. Pár hete, reggelente a megújult Mokka Koffeinmentesében hívja ki maga ellen a sorsot.
Vágólapra másolva!

- Hogyan született meg Pimasz úr?
- Múlt nyáron, nyaralás közben felhívott Sváby. Ez nem sokkal a Napló megújulása előtt történt, és felesége tett bogarat a fülébe, mert feleségeink a nagy tanácsadóink. Azon morfondírozott, hogy a Napló-ba kellene valami direktebb. Az átlagemberek kíváncsiságával és józan gondolkodásával odamenni illetékesekhez, akikhez olyan gyakran odamennénk, és pofátlanul, némi iróniával rákérdezni dolgokra. Amolyan Michael Moore-os feelinggel megnézni a dolgok visszáját is.

- Mi volt az első ötlet?
- Az Árpád hídnál felállítottak egy lámpát, amely 20 percig működött, rengeteg pénzbe került, és amikor bekapcsolták egy napra lebénította a várost. A legalapvetőbb dolgokkal kezdtük, parkolás, kutyaszar, szemét, de most már be-becsúsznak marginálisabb problémák is.

- Közel áll Pimasz úr attitűdje a habitusodhoz?
- Ha nem állna hozzám közel Pimasz úr rátartisága, akkor nem engem bíznak meg ezzel a feladattal, és már régen hiteltelenné váltam volna, mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz. Kellett, hogy az alaptermészetem ilyen legyen, még akkor is, ha nem mindig vagyok ennyire idegesítő, és nem kötözködöm mindenáron, de régóta azt gondolom, hogy a zavaró dolgokra nem csak rá lehet, hanem rá is kell kérdezni.

- Mi volt az első gondolatod, amikor az autósok kontra zebrán közlekedő gyalogosok riportod készítése közben az egyik autós bemutatott?
- Két érzés jön ilyen és hasonló helyzetekben, és nem lehet rangsorolni. Az egyik, a tagadhatatlanul újságírói, hogy hű, de jó, hogy megvolt ez a jelenet, és ugye, rajta van a szalagon. Szégyen ide vagy oda, de nagyon fontos, hogy "ugye, felvettük". Rögtön tudtam azt is, hogy ez lesz az utolsó képkocka a riportban. A másik érzés, ami az igazi lényege a dolognak, hogy menjenek a fenébe, még mindig nem változott semmi. Ő a paraszt és még mindig neki áll feljebb.

- Ez kudarc?
- Nem gondolom, hogy egy-egy riporttal meg lehet váltani a világot, hogy alapvetően meg lehet változtatni az embereket, de ugyanakkor sokszor érzem, hogy mégis. Nem konkrét esetekre gondolok, és tudom, hogy minden csoda három napig tart, de tapasztalom, hogy lemegy egy riport vasárnap, és szerdáig érezhetően változik valami a városban. Odafigyelnek, átengedik a gyalogosokat, összeszedik a kutyaszart, és ezt nem csak én, de mások is észreveszik.

- Mennyi igaz régi barátságodról Hadas Krisztával?
- Nem hazugság. Együtt nőttünk fel. A szüleink nagyon jó barátok voltak, egy házban laktunk és gyakorlatilag Hadas Kriszta tolta az én babakocsimat. Mi a nyolcadikon laktunk, ők a hatodikon, és a bátyámmal együtt, mi hárman, ahogy magunknak kitaláltuk, kvázi unokatestvérek voltunk. Minden délutánt együtt töltöttünk. Két év köztünk a korkülönbség, ugyanabba az általános iskolába jártunk, majd a Radnótiba.

- Az sem hazugság, hogy azért adta ki magát az unokatesódnak, hogy könnyebben csajozzál?
- Nem tudom, ma hogy van ez a fiataloknál, akkor, abban a korosztályban marha ciki volt egy fiúnak és egy lánynak barátoknak lenni. Egyszerűbb volt rokoni szálakat hazudni magunknak, hogy ne bántsanak azzal, hogy mi biztos járunk.

- Sokat kutattam az emlékeimben, hogy mikor bukkansz fel először. És bő egy évnél korábbra nem emlékszem. Mennyire csalt meg a memóriám?
- 1998-tól voltam riportere, felelős szerkesztője a Fókusz című műsornak és a Fókusz portré egyik házigazdája. Az utóbbi vasárnap este ment és nem egy nagy nézettségre apelláló műsor volt. Csak a Napló-nál alapkoncepció, hogy a riporter szerves része a riportjának. Amikor idekerültem, túl voltam hat év Fókuszosdin. Én mindig riporter akartam lenni és szerettem szerepelni. Nem ütközött ez mások elképzelésével sem, nem volt olyan műsor, ahol nem próbáltak ki, de annyira akartam és olyan görcsös voltam, hogy nem működött. Mindennapi viselkedésemet nem sikerült átültetnem a kamera előtti helyzetekbe. Megnéztük, megnéztük, de soha nem lett belőle semmi.

- Mikor szűnt meg ez a görcsös akarás?
- Csernust felfedezve, egyik barátommal készítettünk egy tévéműsort. Hallgattam Csernus bölcsességeit és lenyugodtam. Helyre raktam magam és az lett a végeredmény, hogy már nem akartam mindenáron szerepelni. Sokkal jobban kerestem, sokkal jobban elvoltam.

- A Napló-hoz te jelentkeztél?
- Nézőként nagyon tetszett, felhívtam Svábyt, hogy beszéljünk. Először egy új műsorba kerültem volna, de az végül nem indult el, viszont beköszöntött 2005 novembere és a párizsi zavargások. Engem küldtek ki, mert Franciaországban jártam egyetemre és így indult el az én TV2-es karrierem. A Napló-nak viszont alapkövetelménye, hogy a riport végén a riporter mond néhány értelmes mondatot. Próbálkoztam, hogyan lehetne megúszni, mert én már ezt lezártam magamban, de nem tudtam kitérni. Gyűlöltem. Utáltam. Órákat töltöttünk el azzal az utolsó néhány mondattal, de aztán egyszer csak rákaptam.