A gonosz Leoncio is megkapja jussát

A szappanoperák és telenovellák közös jellemzője - legyen szülőhazájuk valamelyik európai ország vagy a távoli Mexikó, Brazília, Kolumbia -, hogy hősei nemre, korra, szellemi frissességre és fizetési kategóriára való tekintet nélkül mindenféle bűnökbe esnek. Ön- vagy mások hibájából. És a bűnt nem csak Dosztojevszkij ezeroldalas regényeiben követi a bűnhődés.

Nem csupán a piacgazdaság újraélesztését kapcsolhatjuk a Dallas előtti és Dallas utáni (D. e., D. u.) időszakhoz, hanem a jók és rosszak mennyiségi és minőségi arányának alakulását is. A hazánkba bebocsátott sorozatok, úgymint Nők a pult mögött, Kórház a város szélén, nem bővelkedtek kifejezetten gonosz jellemekben. Azon kevesek pedig, akik bűnös irigységre és egyéb világi hívságokra adták fejüket, többnyire részről részre szembesülhettek magatartásuk káros következményeivel. Nem tudni, mennyire volt eredményes a tévén át érkező erkölcsi nevelés, a sorozatkedvelők közötti bűnözési hajlam felmérésére ugyanis valószínűleg sem a rendszerváltás előtt, sem azt követően nem került sor.

A D. e. időszak fő jellemzője az átlátható hosszúság, mert még a Dél-Amerikából suttyomban befurakodott Rabszolgasors is csak úgy kerülhetett a nézők előtt, hogy átesett a kötelező tömörítésen. A sorozatok hét-, tíz-, esetleg 13 részből álltak, az esti mese és híradó utáni időpontban vetítették őket, és az utolsó felvonásnál még minden néző élénken emlékezhetett arra, hogy melyik hős mit mondott és milyen ruhát viselt az első alkalommal. Így annak sem volt akadálya, hogy keddtől keddig a rosszak elnyerjék méltó büntetésüket, a jók pedig - a kötelező vesszőfutás és kihívások sorozata után - révbe érjenek.

A Dallas előtti hosszútávfutó filmsorozatok általában egy, esetleg két részen belül megoldódó problémákban utaztak, amelyekben szinte mindig a jó került rövidebb-hosszabb konfliktuskezelés után nyerő helyzetbe, a rosszaknak maradt a bűnhődés vagy a megjavulás.

Az viszont már a rendszerváltás előtti időre is jellemző, hogy a Lajtán túlról érkező filmek szereplői sokkal kevesebb árnyalattal bírtak, mint a posztszocialista országok hősei. A Nem kell mindig kaviár típusú filmekben a pozitív-negatív szereplők általában végig az első öt percben kijelölt helyükön maradtak, és a figurák minden tette egyértelműen jó, helyes és követendő, illetve rossz + mélyen elítélendő volt. Ezzel szemben például a Kórház a város szélén kikapós - ám szívbéli szerelméhez, a Madonna-arcú Ina nővérhez lélekben örökké hűséges - Blazej doktora már megosztotta a nézőket. A konzervatívabb felfogású, családcentrikus, többnyire idős emberek ha nem is elítélően, de legalábbis dühösen viszonyultak mind hozzá, mind - a szerelemtelen házasságba menekülő - Inához, a fiatalabb, kevésbé szigorúan ítélő nézők inkább együtt éreztek és drukkoltak a szerelmeseknek.

Szenvedni kell hosszan a hepiendért

Az indulatok persze a 13 részesre átszerkesztett Rabszolgasors Isaurájának hányattatásai nyomán jutottak forrpontra. A sorozatban már megtalálható volt a később Mexikóból, Brazíliából ide (is) származtatott szappanoperák kötelező eleme, a (jó) főhősök hasábfává aprítása és lassú tűzön sütése a kötelező, ám rendkívül sokára érkező pozitív végkifejlet előtt.

A rossznak pusztulnia kell, de nem fizikai valójában, hanem erkölcsileg és anyagilag. Nemhogy a pénz nem boldogítja a gonosz Leonciót (lévén hogy az utolsó részben elveszti összes ingó és ingatlan vagyonát), de még a félvér rabszolgalányt is megvonják tőle.

A rendszerváltás, a macis bankreklám, a gombamód szaporodó kft.-k és a Dallas elhozta hozzánk is a piacgazdaság szellemét. És ráébredhettünk, hogy nem csak az a jó (hatékony, ügyes, eredményes), aki inkább tiszteletben tartja az erkölcsi szabályokat. Mint ahogy nem feltétlenül rossz (sikertelen, eredménytelen) az, aki néha rosszat csinál, agresszíven, támadóan viselkedik, illetve megkerüli a törvényes szabályokat és kihúz néhány sort az etikai kódexből.

A Dallas-ban a Jó (Bobby) tényleg jó, csak kicsit lúzer, bármilyen szépen tud nézni a nagy bociszemeivel- a Rossz (Jockey) meg megy előre az úton, és ha néha nehéz is, de csak megmenti a vállalatot. A "kicsit jó, de alkoholista" meg fő a saját levében, és viseli jó- és rossztettei összes következményét (Samantha). Az áldott jó anyuka (Ellie), aki sosem hibázik, viszont szenved és aggódik az összes szereplő miatt: de az anyukák üdvözülésében általában egyik forgatókönyvíró sem gondolkodik. Nekik marad a gyomorfekély a fiatalok összes balhéja, konfliktusa és gerinctelen húzásai miatt.

A felejthető címekben utazó brazil és mexikói telenovellák (mert szappanoperának a végtelenített, inkább európai műfajt nevezik, mint a Jóban Rosszban, Barátok közt) kímélik talán legkevésbé pozitív szereplőiket: általában igen sokat kell szenvedniük addig, amíg végre az aránytalanul hosszú ideig napfénynek, dicsőségnek, pénznek, legalább látszólagos szerelemnek örvendező negatív figurák végre eljutnak a méltó büntetésükhöz. A tanulság igen könnyen levonható: ha az ember már eleve piszok, ráadásul még rosszaságot rosszaságra halmoz, lop, csal, hazudik és elcsábítja más férjét/asszonyát, az előbb-utóbb összeszed valami kórságot, vagy elveszíti az összes fontos pénzérméjét. De addig azért eltelik pár száz rész, úgyhogy mire a kedvesek és szépek végre révbe érnek, addig csoda, hogy nem veszítik el hitüket az igazságos világrendben, és nem állnak be inkább parkolóőrnek vagy marihuánatermesztőnek.