Csoportkép szomorú hölggyel

Ha eltekintünk attól az "apróságtól", hogy az Eszter hagyatéka nem annyira film, mint inkább tévéjáték, akkor már nem is maradt túl sok kritizálnivaló rajta. Akár abba is lehet hagyni a cikket itt. De akit érdekel, mitől jó, ízléses és nemes, az nyugodtan folytassa az olvasást.

Először is tudjuk, hogy szépirodalmat filmre adaptálni mindig mekkora kockázat. Pláne, ha az eredeti mű abban az eredeti formájában tökéletes volt. Az egyetlen ok tulajdonképpen, ami ilyenkor motiválhatja a filmkészítőt, hogy mozgóképen több emberhez jut el az anyag. Az nem motiváció, hogy amikor a filmrendező olvasta, mennyire élesen látta maga előtt a film képeit, szereplőit és jeleneteit. Én is láttam, amikor olvastam, meg mindenki ugyanígy. Éppen ezért szokott megbukni a filmadaptáció.

Baj, ha túlságosan hű a műhöz, és az is, ha elrugaszkodik. Legyen önálló, de lengje be az eredeti szelleme. És leginkább: mindez eszünkbe se jusson közben. Az Eszter hagyatéka ilyen. Először csak egy varázslatos villát látunk valahol a Balaton északi partján. Omladozófélben van, de még őrzi a patináját, magányos és méltóságteljes. A lakói is ilyenek: egy hervatagon is szép vénkisasszony, meg a család mindenese, egy idős cseléd. Eleinte az sem teljesen világos, mikor játszódik a történet, hány évesek ők, mióta élnek ilyen elszigetelten. Ebből csakis egy dologra következtethetünk: emberi kapcsolatokról lesz szó, ami mindig, mindenhol érvényes.

Ez a film - és Márai hagyatéka is - azt a vonzó képet vetíti elénk, hogy Boldog Békeidők valóban voltak, és ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy az országban jólét és kellemes közhangulat uralkodott, hanem elsősorban abban, hogy az emberi viselkedésnek kultúrája volt. Ez a történet - és Márai többi regénye is - azt hiteti el velünk, hogy akkoriban tiszta és tisztességes emberek éltek, akiknek erkölcsi alapállása megingathatatlan volt, és polgárságuk is valójában erre épült, nem a vagyonra. És bár ezt kétségkívül öröm nézni, azért néha bevillan Móricz Rokonok-ja, ami ugyanezt a korszakot fényképezi le egy másik szemszögből.

De maradjunk annál, hogyan lehet reprodukálni ezt a kifinomult kultúrát ma, amikor a lehető legtávolabb érezzük magunkat tőle. Valószínűleg pont úgy, ahogy Sipos József tette: egy olyan csapatot gyűjtött maga köré, amelyiknek nem kellett magyarázni, miről van szó. Minden tagja egy húron pendült, egyetlen csöndes egyetértésben végezte a dolgát. Rég láthatott a magyar moziközönség ilyen társulatot filmen: ennyi remek színészt, profi stábtagot, a szakmáját ilyen színvonalon művelő alkotót.

Törőcsik Mari, Nagy-Kálózy Eszter, Udvaros Dorottya és Hámori Gabi

De sosem elég, ha mindenki egyenként jó. Ha Nagy-Kálózy Eszter tökéletes, ha Törőcsik Mari élete minden tapasztalatát hozza egy pillantásban, ha Cserhalmi Györgynél senki nem lehetne alkalmasabb, ha Hámori Gabi kellően új hangot üt meg fiatalságával és követelőzésével. Az is kell, hogy mindenki pontosan tudja, hol a helye a rendszerben, mikor és mennyit kell játszania. És ez már a rendező dolga. Ennyi jó színészt - és a felét még fel sem soroltam - nem könnyű úgy egyben tartani, hogy egyikük se akarjon "kiragyogni". Úgyhogy a főszereplők mellett talán még nagyobb tiszteletet érdemelnek azok, akik epizodistaként megteremtették a milliőt, akiknek egyetlen mondatuik vagy mozdulatuk mindent elárult: Eperjes Károly, Szilágyi Tibor, Udvaros Dorottya.

A forgatókönyv egyébként kegyes volt hozzájuk: a nagy csoportjelenetek mellett mindenkinek jut egy-egy kettős, a főhősöknek pedig jár, ami minden színész álma: az élet nagy drámája. Nagy-Kálózy Eszter a kilencvenes években játszott utoljára ennyire testre szabott szerepet, így akkor tudott utoljára így kiteljesedni, nőiességében és színészetében így kivirágozni (bár azóta is szinte folyamatosan forgatott). Cserhalmit és rég találta meg itthon ilyen nehéz és fajsúlyos szerep, és bár senki másra nem lehetett volna osztani, őt még nem ártott volna kicsit gyúrni, nyúzni.

Ha a szereplők java fél órán keresztül egy másik szereplő érkezését készíti elő, és közben mindent elmondanak róla, igazi kihívás úgy megérkezni, hogy az ne okozzon csalódást. Később pedig még annál is többet is kell adni, mint amire a néző felkészült. Cserhalminak most ehhez csak az alkata és a karizmája volt meg, színészileg lehetett volna bátrabb.

Mindazonáltal a film egyik legszebb pillanata, amikor Eszter hosszú évek gyötrelmeit, fájdalmait és kiolthatatlan szerelmét zúdítja a nyakába, mire ő sokat ígérően a karjába vonja, a szemébe néz, és csak ennyit válaszol: "Mondd, Eszter, és ez a ház tehermentes?" De ez Márai zsenialitása.

Cserhalmi György az Eszter hagyatéka című filmben

És bár a film alapvetően színész-központú, nem mellékes, hány elsőrangú filmes segítette őket. Gózon Francisco képei ugyanolyan diszkrétek és finomak, mint a színészek arca. Tiszteletre méltó, hogy nem próbált meg semmilyen hangsúlyos stíluselemet ráerőltetni a filmre, nem kezdett el historizálni, nem utánozta a korabeli filmek, festmények vagy fotók hangulatát, pedig ez mostanában nagy divat. Úgy használta a kamerát, mintha egy titkos szemlélődő volna, akiben ez a történet - amibe véletlenül csöppent - felébresztett volna valami áhitatos tiszteletet. Végül aztán olyan szinten került a szereplők hatása alá, hogy már akkor is a szívük legmélyébe látott, amikor csak futólag rájuk pillantott.

Szakács Györgyi és Szlávik István az ország legjobb jelmez-és díszlettervezője, ők szerintem egyszerűen elhozták otthonról, a saját gyűjteményükből, ami ide illett. Vagyis minden eredeti, nincs kosztüm- és kulissza-szaga, és minden tárgy (beleértve egy csodás oldtimert) az elsőrangú minőség levegőjét árasztja magából. És bár minden színész tökéletes természetességgel viseli ezeket a finom holmikat (ez is egy kultúra), a csúcs azért Hámori Gabi ruhája, amit ma is bárki megirigyelhetne. A sminkestől is ő kapta a legemlékezetesebb make upot, ami viszont egyértelműen a Karády-filmek hangulatát idézte.

A hang és a zene annyira belesimul a filmbe, hogy arról nem is tudok külön nyilatkozni, de mivel nem volt egyetlen bántó pillanata sem, így valószínűleg ezt is a legintelligensebb módon oldották meg. Ebben a vállalkozásban épp az a szép, hogy semmi és senki nem lóg ki belőle, vagyis Márai világa még nem veszett oda teljesen. És amíg azt reprodukálni lehet ezen a színvonalon, addig az országban sincs minden veszve. Igaz, az Eszter hagyatéka is 1939-ben jelent meg.