Fenyő Iván: Enyhe egótúltengésben szenvedtem

Vágólapra másolva!
Akkor tűnt fel először, hogy Fenyő Iván teljesen megváltozott, amikor júliusban, a Made in Hungária forgatása kapcsán tartott sajtótájékoztató után néhány szót váltottam vele. A fiú, aki a Szabadság, szerelem idején még megizzasztotta szófukarságával a riportereket, kifejezetten barátságos volt, csevegős és kiegyensúlyozott. Most, hogy bemutatták a filmet, leültem vele hosszabban beszélgetni, hogy végére járjak az átváltozásnak.
Vágólapra másolva!

- Számodra mit jelent tudatosan élni?

- Foglalkozni a belsőddel és foglalkozni a többiekkel. Novemberben elmentem egy jógimesterhez, és ő mondta, hogy addig nem tudsz másokon segíteni, amíg magaddal nem foglalkoztál. Akkor furcsa volt ezt hallani, és először úgy reagáltam, hogy én annyit foglalkoztam már magammal, hogy pont most, amikor nyitnék mások felé, nekem ez nem jó tanács, de aztán rájöttem, hogy úgy igazából magammal, az igazi énemmel nem foglalkoztam. Nem az a magaddal foglalkozás, hogy azt figyeled, hogy neked mi a jó és önző dolgokat csinálsz, hanem az, hogy törekedsz a test, lélek és szellem egyensúlyára, és mind a három dolgot megpróbálod táplálni. Hogy belső harmóniára törekszel és a dolgokat úgy próbálod látni, ahogy azok igazából vannak, nem pedig úgy, hogy hozzácsatolsz valami érzelmet vagy felcímkézed ilyen-olyan tulajdonságokkal. Van, aki azt mondja a halra, hogy fúj, büdös, van, aki szerint meg nagyon finom. Pedig a hal az hal.

- A harmónia megteremtése nálad csak gondolkodásmódbeli dolog, vagy konkrét gyakorlatokat is végzel, hogy közelebb juss hozzá?

- A jóga segít, mostanában minden reggel csinálom. Emellett meditálok, különböző könyveket olvasok. Akkor kezdtem, amikor ezzel a jógimesterrel összehozott a sors. Persze nem véletlen az sem, hogy kivel találkozol és miért, és mindig nyitva kell lennie a fülednek arra, hogy kitől mit kaphatsz.

- Gondolom, elég hektikus az életviteled, a mindennapos jóga hogy fér bele? Ekkora önfegyelmed van?

- Van önfegyelmem, nagyon erős vagyok, azt már régen is tudtam. Ha valamit elhatározok...

- Ezt beléd nevelték?

- Így születtem. Meg biztos sok minden segített. De mindennek megvan a maga természetes folyamata, h mikor mi, es miért van úgy, ahogy. Ha van például egy virág, annak egyszer csak ki kell nyílnia, aztán összeesik, és elmegy, az az útja.


- Hogy neveltek a szüleid?

- Apám informatikus, anyám szabadalmakkal foglalkozik, de mindkettőjüket érdekli a művészet. Énekeltek, színészkedtek is életükben. Nagyon nyitott, vidám légkörben nőttünk föl. Egy húgom van, aki jazzénekesnek tanul. Nagyon szófogadó gyerek voltam, nem nagyon lázadoztam. Nem kaptam intőt, nem cigiztem a fiúvécében. De azért voltak kilengések, amikor valamilyen szenvedély elkezdett teret kérni magának. Érettségi után szabad lettem, és két-három év múlva jött a Színművészeti.

- Mikor döntötted el, hogy oda akarsz menni?

- Tizenöt évesen. Földessy Margithoz jártam, és ott volt egy olyan szereplés, ahol rájöttem, hogy ez az a fórum, ahol igazából meg tudom mutatni, hogy bennem mi van. Volt egy nyitott óra, mindenki kapott egy két-három oldalas jelenetet, én Hamlet monológját mondtam. Nagyon megfogott, azt éreztem, hogy egy másik ember szövegén átfolyathatom a lelkemet. Utána mondtam a szüleimnek, hogy színész szeretnék lenni. Biosz-kémia szakos voltam a Szinyeiben, apám meg anyám mondták, hogy akkor előbb elvégzed szépen az orvosit. Én meg mondtam, hogy először a Színművészetit, és látták rajtam, hogy itt nem lehet mit csinálni, elfogadták. Ott kezdtem lázadó kamasz lenni. Későn érő vagyok, elég hosszan tartott ez a korszak, úgy 2007-ig.

- Aztán mi változott meg?

- Mész be egy bozótosba, nem az utat követed, egyre nagyobb ágak jönnek, karistolnak, nem gondolkozol, hanem mész, mint az állat, egyszer csak jön egy nagy fa, és úgy bevágod a fejed, hogy visszapattansz. Nálam több fa is volt. Az egyik, amit már sok helyen elmondtam, az autóbalesetem majdnem két évvel ezelőtt. Ott az én figyelmetlenségem, rohanásom, magam körülötti pörgésem ahhoz vezetett, hogy kárt tettem egy teljesen ártatlan emberben. Az oda nem figyeléssel akaratlanul is szenvedést, félelmet, és magammal szembeni ellenszenvet váltottam ki. Utána belegondoltam, hogy tényleg ilyen vagyok-e, és rájöttem, hogy természetesen nem, de errefelé megyek. Egy ilyen probléma vagy akadály addig az, amíg észre nem veszed. Ahogy ezt észrevettem, onnantól másfelé indultam tovább. Most azt mondom, persze kellő együttérzéssel a megsértett fiú felé, hogy sajnálom, hogy a tudatlanságom miatt ez megtörtént, de ha nem így lett volna, akkor teljes eltévedés lett volna a vége.


Nemrég voltam lent börtönben Sopronkőhidán, ahol volt egy vetítés és utána beszélgetés. Nagyon hálás vagyok, hogy oda lemehettem, és szeretnék még visszamenni, mert olyan nagyszerű emberekkel találkoztam ott, akik közt nem lehetett kamuzni. Olyan tiszták és jó értelemben egyszerű a gondolkodásuk. Lényegében ugyanúgy tudatlanok voltak, mint én, amikor belementem egy autóba, csak ők valami súlyosabbat követtek el, azaz nagyobb figyelmeztetést kaptak. A börtönben van lehetőségük gondolkodni, és ezért talán még hálásak is lehetnek a borzalmak ellenére, mert hatalmas tudással, tapasztalattal jönnek ki onnan. Nagyon tisztelem őket! Az elítéltek kérdeztek tőlem mindenfélét a filmezésről, erről-arról, de volt egy nagyon korrekt ember, aki fölállt, és azt mondta, hogy elég a dumából, ki vagy te? Ez egy hatalmas tanítás volt, gyönyörű volt. Ez a lényeg, ez a tisztaság és egyenesség. Köszönet nekik. Mi sokszor logikusan, természetesen érthető módon elíteljük és megkülönböztetjük őket, holott mi mind egyek vagyunk. Velük is. Persze nem felmenteni akarnám őket, inkább segíteni, hogy az ő tudatlanságuk is feloldódjon, ami lehet, nemelyiküknél már meg is történt a büntetés hatására, illetve fontos volna az is, hogy visszafogadjuk őket aztán a normál életbe.

- Kanyarodjunk vissza a főiskolához...

- Harmadszorra vettek fel, '99-ben kezdtem oda járni. Szuper négy év volt, nagyon sokat tanultam. Máté Gábor és Horvai István osztályába jártam. Azóta is minden nyáron együtt vagyunk az osztállyal Zsámbékon, nagyon szeretjük egymást. (Minden évben kihúzzák egyikük nevét, és köré építenek egy darabot, idén Kovács Patrícia kerül majd sorra - a szerk.) Nehéz megmagyarázni, hogy miért volt olyan jó az a négy év. Kinyitottak, megtanítottak a színjátszás alapjaira, egy olyan látásmódra, amiből aztán lehet építkezni.

- Volt olyan előadás, ami különösen emlékezetes volt?

- Nekem nagyon fontos volt a Platonov-átdolgozás, amit negyedév végén csináltunk. Szász János rendezte, majdnem mindenki játszott benne az osztályból. Szuper volt az az előadás, mindenki a helyén volt. Én voltam Platonov, és Szász hagyta, hogy az őrületes energiák, amik bennem voltak, menjenek, csak egy picit terelgetett.

- A főiskola után Máté Gábor hívott a Katonába?

- Igen, Mészáros Bélával és Szandtner Annával mentünk. Egészen addig voltam ott, amíg nem jött a Mendes-film (a Bőrnyakúak - a szerk.) válogatása. A Katonás években az egész világot fel akartam falni, én akartam lenni a legnagyobb, én akartam játszani a legnagyobbakat. Enyhe egótúltengésben szenvedtem. De akkor szépen beállítottak a sorba, ahogy most már én is ezt tenném magammal. Mindennek van egy ideje, ez sem véletlenül történt így. Akkor haragudtam Zsámbéki Gáborra, hogy miért nem ad nekem nagyobb szerepeket, most utólag köszönöm neki. Igazán bölcs, nagy ember a Gábor. A Katonában otthon érzem magam, és a Katonás embereket valamiért a családomnak érzem. Ha lenne Magyarországon egy olyan társulat, ahova mennék most, az a Katona lenne, de azt az életmódot, hogy elkötelezzem magam egy színházhoz, egyelőre nem érzem magaménak. Mondják, hogy szabadúszó, én inkább azt mondom, hogy szabadon úszó vagyok. Gyakran kérdezik tőlem, hogy nem hiányzik-e a színház, de nekem pl. a tavalyi évre megvolt a színházam. Játszottam a Dzsesztetés-ben, amiben szuper emberek vannak és szerintem Máté Gábor egyik legjobb munkája, mellette, hála Ascher Tamásnak, beugorhattam az Ivanov moszkvai és párizsi előadásaiba, utána nyáron két hétig Zsámbékon voltam az osztálytársaimmal és voltam a Beugró-ban is. Ez tök elég, lehet, hogy többet is kaptam, mint aki havi huszonötöt játszik, és a feladatának, megélhetésének érzi.


- Előfordul, hogy hívnak és nem mész?

- Persze. De amikor nemet mondok, nem egóból teszem. Ez esetleg évekkel ezelőtt előfordulhatott, de most már igyekszem minden bejövő hívást megfontolni, és ez alatt nem csak a karrieremet érintő felkéréseket értem. Minden iránt nyitott vagyok, akárki akármivel jöhet hozzám, meghallgatom, aztán megpróbálom lecsendesíteni magam, hogy kiderüljön, az enyém-e az a dolog, vagy sem. Most például úgy mondtam nemet egy színházi szerepre, hogy teljességgel ész, racionalitás és logika ellen való volt. Mert nekem most az nem volt utam.

- Miket fogsz csinálni idén?

- Előre nem szeretek beszélni olyan dolgokról, amik még nem biztosak. De most már nem is feltétlenül a munka szempontjából vagyok jól vagy nem jól. Amikor ősszel kint voltam Nepálban egy hónapig, akkor nem csináltam semmit. Semmilyen program nem volt, apámmal olvastunk, hallgattunk, beszélgettünk, sétáltunk, aludtunk, ettünk. És mivel nem volt semmi program, ezért meg tudott történni velünk minden. Amikor nincs munka, akkor sem áll le az élet, olyankor nagyon is sok belső tennivaló van, takarítani kell, hogy aztán, ha jön a munka, akkor tudj adni.

- Mit szeretsz legjobban a filmezésben?

- Nem is tudom, az egészet. Szeretem azt a fajta játékstílust, ahogy filmben kell játszani, szeretem, hogy ott van egy kamera, szeretem, hogy abból lesz egy film, amit majd megnéznek, szeretem a forgatás ritmusát, precízségét, és mégis nagy szabadságát. Szeretem, hogy van egy-két próba, és utána durr, felvétel, és mindent bele kell tenni. Nincs olyan hosszú próbafolyamat, mint a színházban, hanem élesben megy. Benne vagy a helyzetben, a figurává válsz arra a pillanatra. És ezt most egy pillanatig sem a színház ellenében mondom. Arról ugyanilyen lelkesen tudnék beszélni.

- A Made in Hungáriá-ból mit tanultál?

- Remélem, hogy fejlődtem színészként, mert vannak még hiányosságaim. Amikor megnéztem a filmet, úgy éreztem, egy-egy jelenetet picit másképpen kellett volna megoldanom.


- Mindig így szoktad érezni, amikor visszanézed magad, vagy csak most?

- Biztos én is változom, egyre inkább kontextusában nézem a saját alakításomat, nem csak önmagában. De ez csak utólag érvényes, menet közben nem nézem vissza magam, mert lehet, hogy megzavarna és kívülről kezdeném nézni magam ahelyett, hogy a szereppel foglalkoznék.

- Nem érzed úgy, hogy filmszínészként szűk a mozgástered, mert hasonló típusú szerepeket kapsz?

- Egyáltalán nem, ha egymás mellé felsorakoztatnám a szerepeimet, mindegyik teljesen más volna. A Made in Hungáriá-val kapcsolatban meg különösen úgy érzem, hogy teljesen elüt a korábbiaktól. Ha arról beszélünk, hogy közönségfilmekben játszom, akkor azt mondhatom, hogy nagyon jó olyan filmekben játszani, amit az emberek látnak és szeretnek, de egyébként bárki felhívhat, felveszem a telefont.

- Nem félsz attól, hogy nagyon komoly pofonokat fogsz kapni az élettől amiatt, hogy sokan nem így gondolkodnak a világról?

- Nem. Itt a gazdasági válság, minden dől össze, nagyon durván változik a világ. Van, aki ettől meg van ijedve, van, aki azt mondja, hogy oké, yeah! Ez a változás valami gyökeresen máshoz vezet, és amikor valami cserélődik, felfrissül, az mindig jó. Minden rendben lesz, minden nagyon rendben lesz.