Török-Illyés Orsolya: Nem kötődöm a színészethez mint szakmához

Vágólapra másolva!
Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs az ötödik közös filmjükkel jelentek meg az idei Szemlén, és ezúttal a fődíjat is elhozták. A Bibliotheque Pascalban már kislányuk, Lujza is szerepel, így hamarosan hárman utaznak Berlinbe, hogy a film ott is megmérettesse magát. Sőt, igazából négyen mennek. Orsival beszélgettünk a filmet inspiráló börtönélményeiről, a mindent elsöprő szerelemről, félbehagyott színházi karrierjéről és arról, hogy egy időre jó lenne innen elmenni.
Vágólapra másolva!

- Azt hittem, színesebb ruhákban fogsz jönni, mert a filmekben mindig olyan színesen öltözöl.

- Igen, sokszor nekem adják a ruhákat, amelyeket a filmben hordok. Például a Bibliotheque Pascal közepén is van egy kabátom, amit sokáig hordtam. Kurva jó cuccokat kaptam a Tamará-ból is. Az Off Hollywood-ból az ezüst kabátot tarthattam meg, de azt, mondjuk, soha nem viseltem, mert túl feltűnő lett volna. Érdekes, hogy amit megtartok, az is mindig csak a bemutatóig van rajtam, utána már nincs kedvem hordani.

- Szóval te öltözöl a szerepeid után, és nem fordítva.

- Azért az is biztos benne van, hogy olyat adnak rám a filmben, ami jól áll nekem. A Bibliotheque Pascal közepén például azok a rettenet férfinadrágok tényleg olyanok, mint a saját cuccaim, mert az a korszak áll legközelebb a saját világomhoz.

- És az elején mit jelentett az a fura hajviselet meg az az erőteljes stílus?

- Szabolcs fejében mindig megszületnek képek, és valamiért szereti, ha ilyen szorosan hátra van fogva a hajam. Egyébként a Macerás ügyek-ben is hasonlóan fogták össze. De az is cél volt, hogy nagyon másképp nézzek ki a film elején, közepén és a végén. Már a történet kezdetén látnunk kell, hogy ez a lány kicsit extrém, kicsit művész, egy kívülálló, aki kilóg abból a kisvárosi közegből, és jobb helyen is lehetne.

- A film tényleg egy valós történeten alapul?

- Több valós történeten is alapul, amiket összegyúrtunk. Az egyiken Szabolcs már tíz éve elkezdett gondolkodni, még akkor, amikor Sepsiszentgyörgyön dolgoztunk. Később meg én pár napot eltöltöttem egy női börtönben, ahol találkoztam egy nővel, és sokat kérdezgettem, egész éjszaka mesélt nekem. Ezzel a nővel egy cellában voltunk, és kiderült, hogy az egész életét a 11-es út 56-os és 57-es kilométerköve között töltötte, ahonnan tényleg alig mozdult el. Viszont sok dolgot hallott, és volt fantáziája, úgyhogy eszméletlen történeteket mesélt. Ha tudtam is közben, hogy szinte egy szó sem igaz belőle, úgy éreztem, hogy tényleg ez az egyetlen megoldás az ő életére, ha történeteket talál ki magának. Egyszerűen elmenekül a valóságból.

- Tényleg azért mentél börtönbe, mert nem fizettétek be a parkolási bírságokat?

- Nem, azért majd a házunkat fogják elvenni, ezt azért csináltam, mert lejárt a zöldkártyám, megbüntetett a rendőr tízezer forintra, és ha valaki ezt nem fizeti ki, akkor kap egy felszólítást, hogy jelenjen meg tíznapos elzárásra.

- Direkt vitted eddig az ügyet, hogy kipróbáld, milyen?

- Nem, de amikor megláttam ezt a felszólítást, amin egész konkrétan le volt írva, hogy jelenjek meg február valahányadikán a pálhalmai női börtönben egynapi élelemmel stb., akkor döntöttem úgy, hogy kipróbálom. Persze nem tudtam, hogy nem olyan egyszerű onnan kijönni. Meg hát az egészről nem gondoltam, hogy ennyire súlyos.


- Hát igen, nem valószínű, hogy csak egy jópofa kaland.

- Azt azért én sem gondoltam, be voltam szarva rendesen. Csak be akartam menni és megnézni, mert ilyen tapasztalatban máskülönben nem lenne részem. És tényleg nagyon kemény volt.

- Mi történt?

- Hát először is, gondolhatod, hogy nem kedveltek ott túlságosan. Nem tudtak azzal mit kezdeni, hogy mit keresek ott, miért kerültem be. Mert azonnal kérdezgetni kezdenek, ahogy megérkezel, és én próbáltam a lehető legkevesebbet elárulni magamról. De hát az nagyon furcsa volt nekik, hogy színésznő vagyok. "Aha, persze..." Nem is hitték el nekem.

- A hatóság vagy az elítéltek voltak ilyen ellenségesek?

- Mindenki. Ott van egy ilyen nevelő is, akihez menni kell beszélgetésre, és az is hiába látja, hogy mi van az aktádon, nem tudott mit kezdeni velem.

- Mi volt a legkeményebb?

- A lelki sivárság. Hogy az érdeken kívül semmi nem létezik, és igény sincs rá senkiben. Mintha olyan emberek élnének csak ott, akik nemhogy nem kaptak szeretetet egész életükben, de nem is hallottak róla, hogy az mi fán terem.

- Mennyi időt töltöttél benn?

- Végül öt napot, de csodával határos módon kerültem ki. Mert ugyan az van, hogy bármikor kifizethetem a bírságot, és akkor elengednek, de pénzt nem vihetek be magammal, és kintről is csak húsz nap után kaphatok. Telefonálni ugyan lehet, hogy valaki fizesse ki helyettem, de csak a hét egy napján lehet, azt is kérvényezni kell, és lehet, hogy csak, mondjuk, hat nap múlva engedélyezik. Ráadásul telefonkártya kell hozzá, amiről nem szólnak előtte, úgyhogy nálam nem volt. Ezt valahogy meg kell szerezni odabent. Egyébként nekem is voltak különböző üzleteim, például egyszer szereztem a cellának három kanál kávét.

- Hogyan?

- Volt egy füzetem, amit azért vittem be, hogy tudjak jegyzetelni, ha hallok történeteket. De amikor bekerültem, kiderült, hogy a cellában, amiben négyen voltunk, elfogyott a kávé. Ebből iszonyú nagy ügy lett, mert bent az idő fogalma teljesen megváltozik. Az, hogy nincsen kávénk, egy olyan kolosszális probléma lett, amiről minden pillanatban szó volt. De ha valaki elmegy egy fél órára beszélni a nevelővel, arról is órákig mesél, mert minden részletnek jelentősége van. Szóval kiderült, hogy egy másik cellában van kávé, és hiába ajánlgattunk érte mindent, melltartót, ezt-azt, annak a nőnek az én füzetem kellett. Úgyhogy oda kellett adnom, és rögtön én lettem a főnök, nekem kellett szétosztanom a kávét. Én ugyan szoktam kávézni, de az a háromnegyed kanál, ami jutott volna, úgy éreztem, nem kell nekem, simán le tudok mondani róla, mert láttam, hogy a többiek mennyire rá vannak gerjedve. Na, ez olyan furcsa volt nekik, hogy nem is lehetett megcsinálni. Mert mi az, hogy megkötök egy üzletet, és nem kérek a haszonból? Ez gyanús. Akkor biztosan mást akarok - de vajon mit? Ez csak egy banális példa, de ilyen a börtön-morál: olyan nincs, hogy te nem akarsz valamit.


- De kívülállóként úgy képzelem, hogy öt nap olyan rövid idő, hogy az gyorsan eltelik. Az első nap például azért, mert akkor még csak akklimatizálódik az ember.

- Hát, elég gyorsan zajlik az az akklimatizálódás. Ugyanis először egy gyűjtőzárkába kerül az ember, ahol minden van gyilkostól kezdve gyerekkínzóig, 18 évestől 80 évesig. Ott voltam gyakorlatilag egy fél napig, és közben mindenemet lerabolták. Én azt láttam, hogy nagyon erős koncepcióval kell bemenni oda, de egy idő után akkor sem lehetséges, hogy normálisan kerüljön ki az ember. Én azért is ijedtem meg, mert láttam, hogy bármi megtörténhet odabent, és ha ellened vallanak a többiek, akkor magánzárkába kerülhetsz húsz napra. És így bent lehet ragadni.

- Hogy jutottál ki végül?

- Hogy kértem engedélyt telefonálásra rögtön az elején, akkor még csak azért, hogy hírt adjak magamról. Az ötödik napra meg is adták, de akkor még mindig nem volt telefonkártyám, mert nem tudtam szerezni. Az egyik cellatársamnak viszont volt, és ő is aznap telefonálhatott. Odamentem hát a telefonhoz úgy, hogy még nem tudtam, mi lesz, de reménykedtem, hogy valahogy csak megoldódik a helyzet. És ez a cellatársam akkor két hívást is elintézett, de mindkettő megszakadt, ettől ideges lett, és odavágta elém a kártyát, hogy tessék, használd el, ami rajta van. Én remegő ujjakkal bepötyögtem Szabolcs számát, és kb. annyit tudtam mondani neki, hogy gyere ide. Aztán megszakadt a vonal.

- Szegény, jól megijedhetett.

- Hát, már addig is meg volt ijedve rendesen! De végül is nem bántam meg a történteket. Ennyire sűrű élményem még nem volt ilyen rövid idő alatt.

- És mi került be ebből a filmbe?

- Az a hozzáállás, hogy a nagyon sötét helyzetekből csak a fantáziájába menekülhet az ember.