A francia Chaplin fásult bosszúja

Jean-Pierre Jeunet bármit is csinál, most már az Amelie-hez fogják hasonlítani, ami nem fair, de érthető; az volt az ő "nagy dobása". Ha így nézzük, a legújabb film, a Micmacs - (N)Agyban megy a kavarás nem túl nagy dobás. Ha úgy nézzük, mintha ez lenne az egyetlen Jeunet-film a világegyetemben, akkor sem az.

Bazil (Dany Boon, a franciáknál őrülten népszerű Isten hozott az Isten háta mögött sztárja) még gyerek, amikor katonáskodó apja aknára lép a sivatagban, valahol Marokkóban. Anyja összeomlik, ő árvaházba kerül, megszökik, aztán felnő és fásult videótékás lesz belőle. Egy nap valami lövöldözésben eltalálja egy eltévedt golyó, amit az orvosok nem szednek ki az agyából, úgyhogy bármikor meghalhat, elveszti a munkáját, a lakását, az utcára kerül és ott összetalálkozik egy csomó, föld alatt éldegélő csodabogárral, akik befogadják. Bazil közben rájön, ki az a két fegyvergyáros, akik apja haláláért és az ő balesetéért is felelősek, és bosszút esküszik. Új barátaival együtt elhatározzák, hogy kicsinálják a gonosz és gazdag gyárosokat.

Bazil tehát bosszút áll. A Micmacs valójában rosszindulatú tréfák sorozata, ami természetesen a két főgonosz totális ellehetetlenítésében csúcsosodik ki. Alaposan, szellemesen (legtöbbször túl alaposan és túl szellemesen) kivitelezett Jeunet-gegek ezek, amiket nem azért néz egy idő után teljesen egykedvűen az ember, mert nincsenek elég okosan összerakva, hanem mert Bazil, az abszolút főhős, a film végéig idegen marad. Nincs karaktere, nincs valódi története. Akár újságban is olvashatnánk az őt ért tragédiákról, mert a film nem hozza őt közelebb hozzánk: Dany Boon mesterségesen lefojtott modulatai, vizenyős tekintete, néma, viasz-merev arca inkább taszítják, mint bevonzzák az ember képzeletét.

Az egész figura a nagy előd, Chaplin csetlő-botló alakjára van felépítve, de azt mindnyájan tudjuk, hogy Chaplin nemcsak egy rakás csetlés-botlás keménykalapban, hanem tekintet is, amiben fájdalom van, kétségbeesés, vagy éppen öröm és káröröm. De Jeunet és Dany Boon Bazilje csak egy esetlenül tipegő, idegesítően szenvtelen bábú. Így aztán furcsa kettőség zavarja össze az egész filmet: ez a passzív, alázatos ember indít bosszúhadjáratot a szívtelen mágnások ellen. Nem nagyon lehet ezt komolyan venni és nem is lehet eldönteni, melyik oldallal érezzünk együtt. A két gonoszban legalább van valami élet, de csak módjával, mert igazából ők is halálunalmasak. A földalatti akciócsoport tagjai persze klasszikus Jeunet-arcok: Yolande Moreau az Amélie-ből, Dominique Pinon a Delicatessen-ből, Az elveszett gyerekek városá-ból, plusz az Amélie-ből, vagy a cukifejű idős úr, Michel Crémadés, akit a Jóisten is arra teremtett, hogy egyszer csak felbukkanjon egy Jeunet-filmben.

Az egyetlen, amitől végignézhető ez a film, az a pergő ritmus. Sorjáznak a gegek, várjuk a sztorit, jön egy kis sztori, özönlenek tovább a gegek, egyre kiszámíthatóbb a sztori, de a gegek csak zúdulnak, rá a vászonra. Jeunet jellegzetes, rajzfilmes képei, a cukira dizájnolt, szerethető figurák, a mindent elöntő aranysárga fény és a mindenütt megbúvó baljós-setét jelek, a hangulatos emlékezések mind itt vannak; olyan, mintha egy Jeunet-katalógusból szedték volna össze őket, de a végén kihagyták belőle a lényeget. Akárhogy tepernek, akármilyen édes a szelíd bábú bosszúja, nem érdekel minket se Bazil, se az egyencuki bandája.