Eláll a lélegzetünk

Ötven éve robbantotta fel a filmvilágot Jean-Luc Godard és a Kifulladásig, ötven éve nem lehet betelni az energiával, a szépséggel, a kegyetlenséggel és a szédítően cool fiatalsággal, amit Godard filmre álmodott.

A Kifulladásig (A bout de souffle) előtti filmekben megvoltak a szabályok, fontos volt a mérték, a történet törhetetlen íve, a bálnányira duzzasztott stáb és a méregdrága technika - utána pedig valami egészen más következett. Rögtönzött szavak, vadul ugráló snittek, mámoros zene, természetes fény, lélegző, vagy inkább levegőért kapkodó tempó, kifulladásig.

Nincs film, ami ennyire megragadná és ránkzúdítaná a fiatalság kegyetlen erejét: egy pillanatra sem hajlandó lefékezni, nem érdekli semmi, ami nem önmagáról szól, soha nem nehezedik el mesterkélt pátosszal. Lüktet, megvonja a vállát, rohan, felbukik, és még akkor sem érti, minek ez a nagy felhajtás. Fütyörészve ír filmtörténelmet.

Jean-Luc Godard 1959-ben Francois Truffaut néhány oldalon felvázolt ötletéből kezd forgatni a párizsi utcákon: a megtörtént korabeli eset egy kisstílű tolvajról szólt, aki menekülés közben lelő egy rendőrt, és a barátnőjénél húzza meg magát. Raoul Coutard operatőr tizenegy évet húzott le Vietnámban fotóriporterként, most bekuporodik egy vászonnal borított postás triciklibe és onnan veszi fel, kézikamerával, a sétáló, beszélgető fiút és a lányt. Dokumentumfilmes, játékfilmszabályokat romboló természetességgel mozog a kép, és Coutard álcája szemmel láthatóan nem mindig sikerül tökéletesre: a járókelők belebámulnak a kamerába, nézik a két fiatalt, kémlelik az arcukat, mi a csoda folyhat itt. Ők meg csak sétálnak tovább.

Külön világban mozognak - van az ők és van a mindenki más. Jean-Paul Belmondo és az amerikai Jean Seberg a szerelmespár, úgy dobálják egymásra a soraikat, mintha abban a percben születnének a gondolatok: sután, indulatból, vagy éppen eltűnődve. Godard úgy írta a filmet, úgy adagolta a szövegüket, ahogy jött. Ha nem volt új ötlete, széttárta a karját és hazaküldte a stábot. Mára ennyi, gyerekek, nem kell erőltetni. Mégsem tétova, esetlegességekre épülő filmet látunk. Godard a partizánfilmezés kellős közepén is biztos kézzel, átgondoltan komponál. Seberg útja az utcáról a mozgólépcsőn át a kávézó emeletéig precíz, gyönyörű képsor - fényből be, fényre ki, egy karcsú, elgondolkozó női alak lépdel a falak, sarkok, lépcsők geometriájában. Ezek a képek, a színészek arcéle, a pillantások adják ki a mellesleg kibomló történetet.

És a történet ennyi: Michel, a gátlástalan, tiszteletlen, mindenre és mindenkire fittyet hányó autótolvaj szerelmes lesz Patriciába. Patricia, az amerikai cserediák riporterkedik és újságot árul, és közben kísérletezik a férfiakkal. Francia festőóriások posztereit akasztja a szobája falára, súlyos, kemény irodalmat olvas, Faulknert. Michel tesz a festőkre, tesz az irodalomra. Godard úgy feszíti egymásnak a két világot, a jelent és a múltat, hogy csavar egyet rajta: az európai civilizáció törött orrú gyermeke tojik az európai (vagy bármilyen más) civilizációra, az Újvilág rövidre nyírt hajú leánya ájuldozik a konvencióktól. Nem tudnak egymásról semmit. Ide-oda repkedő, húszvalahány perces beszélgetésük a film középpontja. Egyszerre laza improvizáció és koncentrált, tömény energia. Két ember, tíz négyzetméteren. Beszűkül a világ, de ha ez sem elég, még mindig bebújhatnak a takaró alá, vagy látcsövet tekerhetnek a Renoir-poszterből és úgy nézhetnek egymás szemébe.

Jean-Paul Belmondo

A Kifulladásig az individum, az öntörvényű tempó, a személyes mikrokozmosz filmje. Párizs hullámzik körülöttük, a sarkukban lihegnek a nyomozók, Michel nevét fényreklámok hasítják az éjszakába, a Champs-Élysées-n Eisenhower parádézik, Parvulescót, az ünnepelt írót körbezsongják az újságírók, mégis Jean Seberg tekintete, a tarkóján felágaskodó pihék, Belmondo bogartos mozdulata, hüvelykujja, ajkai, ezek égnek bele a nézőbe. Itt vagyok, ez vagyok, ez a világ, minden más eltörpül. A menekülők menedéke a mozi, éppen a Westbound-ot adják, ropognak a western-lövések, amikor a szerelmesek gyengéden megcsókolják egymást.

Jean Seberg

Sétálnak egymás mellett, lötyögnek, lazulnak, menőznek. Belmondo csípőre tett kézzel nekidől a frissen lopott autónak, Seberg kimosolyog a napszemüvege mögül. Örökké vágyott, lelkesen leutánzott pózok, ezerszer megidézett pillanatok. Patricia International Herald Tribune-pólóját az 50 éves évfordulóra újra piacra dobták, bármikor, bármennyit eladhatnak belőle. A Kifulladásig a fiatalság, a szerelem, a gátlástalanság és a szépség varázslatos, jól összerázott, mámoros itala. Sosem lesz belőle elég, száz év múlva se.