Tiszta, hideg szerelem

Fliegauf Benedek Womb című, angol nyelvű filmjét tegnap mutatták be a locarnói filmfesztivál versenyprogramjában. Az Eva Green főszereplésével készült szerelmes sci-fi kissé távolságtartó, de szép film, amelynek pont most fontos üzenete van: a tehetség fittyet hány a határokra, a legjobb rendezőink akkor is forgatnak majd, ha megszűnik a magyar filmipar. Mi viszont veszthetünk vele, ha elengedjük őket.

Féltem, hogy Fliegauf Benedek első angol nyelvű, külföldi sztárokkal forgatott filmje kevés fliegaufos jelleget hordoz majd, de - a film hangulatát nem igazán tükröző előzetes által táplált - aggodalmam alaptalannak bizonyult: a Rengeteg és a Dealer rendezőjének szerelmes sci-fije abszolút felismerhetően Fliegauf-film.

A Womb (Anyaméh) egy nagy szerelem története: Rebecca (Ruby O. Fee) és Thomas (Tristan Christopher) gyerekkorukban egymásra találnak egy szigeten, de aztán Rebecca elköltözik Japánba, és tizenkét éven át nem látják egymást. Amikor a lány felnőttként (Eva Green) visszatér a szigetre, szerelme Thomasszal (Matt Smith a Ki vagy, doki?-ból) rögtön ott folytatódik, ahol félbeszakadt. Igazából többet nem szabadna elárulnom a történetről, de mivel a film reklámanyagai és a mi korábbi cikkeink is lelőtték már a folytatást, megint megteszem: Thomas autóbalesetben meghal, és ezután Rebecca úgy dönt, megszüli szerelme klónját.

A meghatározatlan helyen és időben játszódó film majdnem teljes egészében az Északi-tenger partján forgott, ami csodálatos helyszín: Fliegauf és operatőre, Szatmári Péter képein tiszta, ropogós, hidegen napsütéses színek dominálnak, a szuperszélesvásznú kép miatt pedig gyönyörűen kinyílik előttünk a táj, ami maga is hangsúlyos szereplővé válik, egyszerre juttatja eszünkbe a születést és szimbolizálja Rebecca végtelen magányát.

A Casino Royale-lal nemzetközi sztárrá vált Green tud nagyon jó és csapnivaló is lenni, szerencsére itt majdnem végig az előbbi. Különösen a film első felében - amikor még az eredeti Thomasszal van - finom és megható. A viszontlátás pillanata pontosan eltalált, tökéletes jelenet, amelyben mindkét színész fantasztikus, ezért rögtön kibomló szerelmük teljesen hihető. Később, amikor Rebecca már a klónozott Thomast nevelgeti, Green mintha kevésbé tudná átadni a szerelmes anya érzéseinek komplexitását, egy szép, szomorú nőt látunk, de nem igazán tudjuk meg, mi zajlik benne.

Tristan Christopher és Eva Green a Womb-ban

Szépsége ellenére a film pont azt szenvedi meg egy kicsit, amitől összetéveszthetetlenül fliegaufos: a rendező természetfilmes érzékenysége, távolságtartóan vizslató szeme a nézőt sem engedi eléggé közel a figurákhoz. Filmekben gyakran látunk haladó autót felülről, amit sokféleképpen, különböző szögekből szoktak fényképezni. A Womb-ban is van egy ilyen kép, itt merőlegesen tekintünk le a kocsira, és meglepően magasról látjuk a füves tájon keresztülhaladni, mintha egy álló ember nézne le egy fűben mászó bogárra. Ez a kép számomra tökéletesen összegzi a rendező attitűdjét: megmutatja a fontos dolgokat, de majdnem végig azt kívánom, bár közelebb merészkedett volna hozzájuk.

Ha nem tudtam volna előre, hogy Rebecca klónozni fogja a szerelmét, talán annyira meglepődök ezen a fordulaton, hogy ámulatom kitart a film végéig, így viszont hiányérzet maradt bennem. Fliegauf egy-egy szomorú, zavart tekintettel (Greentől és a Thomas anyját alakító Lesley Manville-től), dühkitöréssel (Smithtől), és egy-két szexuálisan kétértelmű pillanattal letudja a filmje által felvetett, őrületesen összetett témát, és ezekre is csak a film vége felé kerül már sor. Mintha elmaradna az igazán izgalmas kérdések felvetése. Én például a film közben főleg azon morfondíroztam, hogy a genetikailag az eredetivel azonos, de a szerelme által felnevelt klón-Thomas vajon mi mindenben fog különbözni az eredetitől. Ezt az evidens problémát egyáltalán nem érinti a film, amire utólag a sajtóanyagból kaptam magyarázatot: Fliegauf szerint a környezeti tényezőknek nincs túl nagy szerepe a személyiség alakulásában.

Eva Green és Tristan Christopher a Womb-ban

A számomra hiányzó erősebb érzelmi töltettől függetlenül a Womb nagy győzelem Fliegaufnak, és kicsit talán a többi, élvonalba tartozó fiatal magyar rendezőnek is. Mundruczó, Pálfi, Hajdu, Török, mindenki európai koprodukcióban dolgozik, de filmjeik legtöbbször magyar nyelven, magyar színészekkel, hazai terepen valósulnak meg. A német-magyar-francia koprodukcióban készült Womb volt a tesztje annak, hogy hogyan boldogul egy tehetséges magyar rendező, ha teljesen kiszakítják az itthoni közegből. Fliegauf elég erős alkotónak bizonyult ahhoz, hogy külföldön, nemzetközi szereplőcsapattal, angol nyelven is helytálljon, úgy, hogy feltehetően még a világforgalmazó által támasztott elvárásoknak is meg kellett felelnie. A Womb egyáltalán nem lett "europuding", tökéletesen egységes, markáns rendezői koncepciót hordozó alkotás, és biztos vagyok benne, hogy Fliegauf minden kockáját büszkén vállalja.

Jelenleg úgy tűnik, a következő pár évben nem igazán lesz magyar filmgyártás, de a Womb jelzi az utat: a legjobbak meg fogják találni a helyüket Európában. Kérdés, hogy a magyar filmkultúra mit veszít ezzel. Lehet, hogy nem kéne megvárni, amíg csak azok maradnak, akikre eleve sem volt szükségünk.